Az utóbbi időkben csaknem tíz esztendős rendszerességgel bukkan fel a vég kérdése a médiában és a közfelfogásban, hol a "történelem", hol pedig az "emberiség" végét értve ezen. A nyolcvanas évek végén egy amerikai filozófus, Francis Fukuyama írásai váltottak ki élénk vitát a történelem végéről. Tíz esztendővel később a közelgő ezredforduló keltett hasonló víziókat. Most pedig a titokzatos maja naptárak jövendölései foglalkoztatják az embereket. Vajon mi lehet az oka ennek az olykor heves lánggal fellobbanó, majd pedig ismét kihunyó érdeklődésnek?

Első megközelítésben: talán a spontán emberi kíváncsiság. Mert van valami kellemesen borzongató abban, ha az ember otthon, a kályha melegénél, papucsban és a fotelben ülve elmereng a közelgő világvégén, ugyanakkor fel sem merül benne a gondolat, hogy a világvége nemcsak kényelmének, hanem saját életének is véget vetne. Lehetséges azonban egy másik, mélyebb magyarázat is. Ez pedig abból az emberben időnként felcsapó szükségletből ered, hogy látni szeretné mindannak végét, eredményét, amiért egész életében gürcölt, robotolt, mielőtt kipusztulna a világból. Tudni szeretné, hányadán is áll a világgal, melynek fáradozásaival, küszködésével legdrágább kincsét, az életét adta. Mi végre éltem a világban? - vetődhet fel benne a kérdés, már ha egyáltalán felteszi magában.

Hajdanán ez a kérdés az ember által feltehető alapkérdések közé tartozott. Teológiai szempontból a lélek üdvére vonatkozó kérdésként tartották számon, s nyitottsága, megválaszolhatóságának problémája bizony foglalkoztatta az embert. A modern technikai világcivilizáció kialakulásával aztán ez a kérdés is elsatnyult, "korszerűtlenné", sőt "feleslegessé" vált. Ebben, sajnos, az utóbbi évtizedek egyik filozófiai vonulata is jelentős szerepet játszott, mely az ilyen jellegű kérdéseket megválaszolhatatlan metafizikai természetűnek nyilvánította, s nemcsak a gondolkodásból, hanem még a nyelvből is igyekezett gondosan kigyomlálni azokat. Így formálódott meg az a jelenkori emberkép, mely szerint az ember arra való, hogy termeljen, fogyasszon, szórakozzon, lazítson, de lehetőleg ne tegyen fel a sorsára, létezése értelmére vonatkozó "illetlen", karcos kérdéseket.

Ennek a mentalitásnak jelszószerű tömörségű megfogalmazója egy francia gondolkodó, Jean-François Lyotard. ő - még a 70-es években - a "posztmodernnek" nevezett jelenkori világot "a nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanságként" határozta meg. Ez volt a múlt század második felének talán legkártékonyabb filozófiai mondata. Éspedig azért, mert az embert arra ösztönzi, hogy mondjon le a távlatokban való gondolkodásról, hagyjon fel a nagyobb történelmi perspektívákkal, sorskérdésekkel való számvetéssel, s engedelmesen a munkapad vagy az íróasztal fölé hajolva csak azzal foglalkozzon, ami közvetlenül előtte van. Elegendő, ha csak a legközelebbi hétvégéig, fizetésig - esetleg választásig - gondolkodik előre. Ez a mondat aztán a rendszerváltozás után itthon is kiépülő posztmodern ízlésdiktatúra hiszekegyének fontos hittételévé vált, amitől eltérni valóságos eretnekséggel ért fel, "korszerűtlennek" számított.

Aztán kiderült, hogy a világot és a gondolkodást most sem lehet rövid lejáratú ötletek satupadjába szorítani. Mint már említettük, az emberben mégiscsak ott bujkál a kíváncsiság, hogy mik a kilátásai, milyen sors várhat rá és az övéire, egyszerűen szólva: mi lesz vele. S ez a megszüntethetetlen kíváncsiság fejeződik ki azután a "világ végét" firtató kérdések népszerűségében, s kelt bizsergően kellemes érzést a közemberben.

Lyotard mondata voltaképp csak kisszerű lezárulása annak a történelem értelmére, végcéljára vonatkozó gondolatnak, melyet a modernitás korában igazán Hegel hozott mozgásba. Hegel az egységes - jobban mondva egységesülő - emberi történelmet az ésszerűséget kiteljesítő szellem mozgásával kapcsolta össze, melynek lezárulása - meglátása szerint - saját korában be is következett. A problémák abból adódtak, hogy ezt a véget gyakran egy konkrét időponttal vagy eseménnyel - pl. az 1806-os jénai csatával - azonosították, holott itt inkább egy több száz esztendőt is átfogó időlapról van szó, melyben bizonyos értelemben még ma is benne vagyunk. Ez a modell mindenesetre tág teret biztosított a történelem végével kapcsolatos spekulációk számára, s adott esetben jó érzéssel tölthette el a derék polgárt, hogy voltaképpen ő sem más, mint a szellem történelemben való megvalósulásának szerény munkása.

Idővel azonban ez a felfogás is megbicsaklott. Nemcsak a múlt század történelmének borzalmai miatt, hanem mélyebb értelemben is. Kiderült, hogy a világ ésszerűvé tétele messze nem egyenlő annak értelmességével; attól, hogy a világot egyre inkább áthatja az ésszerűség, az még nyugodtan lehet értelmetlen. S ezek a megfontolások vezettek el a Hegel felfogásával szembenálló, másik nagy narratíva megszületéséhez Spengler bölcseletében. Az ő nézetének megítélése során ugyanazokat a tévedéseket követték el, mint korábban Hegel gondolatai kapcsán; közvetlen történelmi eseményekkel akarták igazolni vagy cáfolni azt, nem hagyva teret az elmélet kifutásának. Hiszen Spengler meglátása szerint a nyugati civilizáció hanyatlása sem egy rövid időszakasz függvénye, hanem egy több évszázadot átfogó folyamat. Az elgondolás érvényességét sem a tőzsdei árfolyamok hirtelen megemelkedése nem cáfolja, sem pedig egy pénzügyi vagy hitelválság nem igazolja, mint ahogy Hegel elméletét sem cáfolják a 20. századi bal- és jobboldali totalitarizmusok szörnyűségei. A spengleri forgatókönyv szerint bármit tesz is korunk embere, hogy elejét vegye a nyugati civilizáció leépülésének, az feltartóztathatatlan szükségszerűséggel fog bekövetkezni.

Korunk mélyen ellentmondásos természetét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy egyszerre és egymás mellett hat benne Hegel és Spengler víziója. Az előbbit korunk olykor mesébe illő technikai fejlődésével illusztrálhatjuk - számítástechnika, biotechnika stb. -, ám az utóbbira is bőven akadnak példák: ilyen az elképesztő környezetszennyezés, a riasztó demográfiai tendenciák stb. S jobbára egyéni preferencia, ízlés és hajlam kérdése, hogy az ember melyik nagy elbeszélést érzi hozzá közelebb állónak.

Úgy tűnik tehát, hogy a modern európai gondolkodás történetében Hegel és Spengler felfogása képezi azt a horizontot, melynek határain belül elhelyezhetők a civilizáció végével kapcsolatos elképzelések. Persze maguk ezek a horizontok is kérdésessé tehetők; ez történik meg egy harmadik nagy gondolkodó, Heidegger műveiben, ő gyakorlatilag az egész európai történelmet a Lét elfeledésének történetével azonosította, s ebben a történetben maga Hegel vagy Spengler is tovatűnő állomásként jelenik meg.

Ám a filozófia azoknak is kínált megoldást, akik nem szívlelték az átfogó történeteket. Ennek korai receptjét Schopenhauer dolgozta ki. Szerinte a történelemben, a lényeget tekintve, mindig ugyanaz történik, csak a jelmez, a maskarák változnak. A hősök és gazemberek, nagyformátumú államférfiak és kisstílű demagógok ugyanúgy megjelennek minden korszakban, csak mindig más jelmezben. A történelem legfőbb esztétikai értékét - végcélját - tehát e színes, kavargó társaság szemlélése jelenti. E felfogás alapján még az a titokzatos bőségszaru, melyet történelmi időnek nevezünk, s melynek mélyéről páratlan gazdagságban hullanak elénk a történések és események, is elveszti varázsát. Összecsukhatóvá válik, akár egy hosszúra nyújtott tengerésztávcső. Hiszen aki képes volt bepillantani e forgatag legmélyébe, nyugodt szívvel távozhat a világból, elmondhatja, hogy mindent látott. Attól a gondolattól pedig, hogy a történelemben minden csak puszta ismétlődés, már az "örök visszatérés" nietzschei elképzelése sem áll távol.

Széles a választéka tehát annak, hogy az ember hogyan képzelje el magának azt, amit a történelem - az emberiség - "végének" nevezünk. S ekkor még nem is említettük azt a legelső - és talán legtovább tartó - történetet, melynek kezdőmondata úgy indul, hogy "kezdetben teremté...". E mondat jegyében ma is százmilliók élnek és tevékenykednek a földkerekségen.

A vég kérdésével sok mindent lehet tenni, csak egyet nem: lelakatolni és letiltani a rá vonatkozó kérdezést. Mert ez a lakat újból és újból fel fog pattanni, s nyugtalanítóan szembesíti az embert - akárha fotelben, papucsban, pipafüstbe burkolózva - személyes létezése talán legfőbb kérdésével: mi végre is vagyok ezen a világon?