A szembesülés azzal, hogy a nemzetközi sajtó - a "közvélemény" támogatását maga mögött tudva - képes befolyásolni egy ország nemzetközi megítélését, s képes beleszólni egy adott ország belső ügyeibe, nem újkeletű jelenség. Egy spanyol filozófus, José Ortega y Gasset már bő hetven esztendővel ezelőtt felfigyelt erre, mégpedig akkor, amikor emigránsként azt észlelte, hogy a hazájában tomboló polgárháborúba (1936-1939) a nemzetközi sajtó nemegyszer egyoldalú fél-információkra támaszkodva avatkozik bele, s híradásai olykor súlyosan torzítóak. Gondolatmenete még ma is számos tanulsággal szolgál, érdemes a felelevenítésre.

Elöljáróban megjegyezhető, hogy kevés 20. századi filozófus akadt, aki oly következetes híve lett volna az európai egyesülés gondolatának, mint épp ő. Híres művében (A tömegek lázadása, 1930) hosszasan értekezik az európai integráció gondolatáról, felveti az Európai Egyesült Államok létrehozásának szükségességét is. Ebben látta a válságból való kilábalás legfőbb zálogát. A kötetben annak a véleményének ad hangot, hogy az európai egység megteremtése nem pusztán jövőbeli vízió, utópia, hanem - a közös szokások, eszmék, jog, értékek stb. révén - már több évszázados múltra visszatekintő tényleges valóság. Így az integráció nem vadonatúj lépés, hanem egy korábbi hosszú fejlődés záróaktusa. Az egységes Európa megalapozója pedig az a már régóta létező "európai közvélemény", mely tényleges hatalmi tényező, s vele szemben "nem lehet kormányozni".

Néhány évvel később könyve angoloknak írt utószavában (1937) azonban már más hangot ütött meg; felfigyelt arra is, hogy a közvélemény - az írott sajtóra támaszkodva - olykor a tényleges eseményeket befolyásoló, zsarnoki hatalommá változhat.

Gondolatmenete abból indul ki, hogy az új kommunikációs eszközök gyors fejlődése következtében az országok "dinamikus közelségbe kerültek". Száz esztendővel korábban még nem számított, hogy pl. az Egyesült Államok népe milyen véleményt alkotott Görögországról. Lehetett ez a vélemény akár pontatlan és megbízhatatlan is, az akkori kommunikációs távolságok feloldották a hamis vélemény mérgét, akár a nagy víztömeg a belé cseppentett tintát. Korunkra viszont a virtuális távolság oly kicsinyre zsugorodott, hogy a népek, nemzetek úgy élnek egymás mellett, mint egy papírvékony falú bérház lakói; amit mondanak egymásról, még a harmadik szomszéd is hallja. Ezért a lakótársról - a másik népről - alkotott vélemény valóságos agresszióként, beavatkozásként hat. Ortega a polgárháborúról felröppenő téves információk láttán érzett keserűségét így fejezi ki: "Szerintem valamely ország közvéleményének a beavatkozása más országok életébe ma arcátlan, mérgező és harci szenvedélyeket szító tényező, hiszen ezt még nem olyan technika irányítja, ami megfelelne a népek közt létrejött távolságcsökkenésnek."

E sorokhoz két megjegyzés kívánkozik. Először is: a szerző nem vonja kétségbe a közvélemény abbéli jogát, hogy véleményt nyilvánítson a világban végbemenő eseményekről. Ugyanakkor hangsúlyozza, ha véleményt formál, az legyen pontos, hiteles, s ne fél-információkon, illetve tudatos csúsztatásokon alapuljon. A második megjegyzés arra vonatkozik, hogy a távolságcsökkenés sebessége, melyről Ortega már a 30-as években beszélt, napjainkban még gyorsabb ütemű. Ma Európa (és a világ) népei valósággal egymásban élnek, lélegzetük egymás arcába csap. Ennek ellenére mindmáig nem alakult ki az a technika, ami megfelelően szabályozná e távolságcsökkenés kommunikációs következményeit.

S itt idézek Ortegától egy hosszabb, összefoglaló jellegű szövegrészlet. Ő két nép egymáshoz való viszonyáról beszél, ám okfejtése analogikusan alkalmazható egy nagyobb közösség (például az Európai Unió) és egy konkrét ország viszonyára is: "A világosabb megértés kedvéért foglaljuk sémába a most lejátszódó esemény összetett elemeit. 'A' népben a 'B' népről kapott hírek kialakítanak egy bizonyos véleményt, amit oszthat több nagy társadalmi csoport vagy akár az egész ország is. Ám, mivel ma rendkívüli gyorsasággal, bőséggel és gyakorisággal érkeznek a hírek, az említett vélemény nem marad meg - mint száz évvel ezelőtt - többé-kevésbé 'kontemplatív' szinten, hanem elkerülhetetlenül feltöltődik cselekvő szándékkal, és végül is beavatkozást sürgető jelleget ölt. Továbbá mindig vannak intrikusok, akik sajátos okok miatt szándékosan szítják a hangulatot. És megfordítva, 'B' nép is hasonló bőséggel, gyorsasággal és gyakorisággal kap híreket az említett távoli véleményről, a benne lévő nyugtalanságról, mozgolódásról, és az a benyomás alakul ki benne, hogy az az idegen tűrhetetlen arcátlansággal elfoglalta az országát, hogy szinte már ott van, és köztük tevékenykedik. Ugyanakkor a bosszúság a kétségbeesésig fokozódik, amikor 'B' nép rájön, hogy mennyire nem vág egybe 'A' nép véleménye azzal, ami 'B'-vel valójában történt. Már önmagában is haragot gerjeszt az, ha a társunk be akar avatkozni az életünkbe, ám ha ráadásul kiderül még az is, hogy egyáltalán nem ismeri az életünket, vakmerősége egyenesen őrjítően hat."

E sorokban Ortega mesteri módon ábrázolja annak a folyamatnak a kialakulását, amit később Bibó István a "társadalmi hisztéria" jelenségeként ír le. A kiindulópontot az a hírzuhatag jelenti, melynek láttán és hallatán a közember úgy érezheti, a lehető legalaposabban van tájékoztatva, holott a valóságban ez az áradat legnagyobbrészt felszínes, "perspektíva nélküli, külsődleges adatokból", csekély információs értékkel bíró foszlányokból áll. Viszont ez az információs massza ott, ahová eljut, mégis olyan befolyásoló tényezővé, véleményformáló erővé - "köz-véleménnyé" - válik, hogy tényleges hatalomra tesz szert. Létében befolyásolhatja annak a közösségnek az életét, melyről szól. Ekkor áll elő a spanyol gondolkodó szerint az "információs agresszió" állapota. Ha viszont az adott közösség tudja, hogy a róla keringő információk jórészt hamisak vagy részlegesek, ez csak növeli felháborodását, elkeseredését, ellenszegülését, ami újabb torz hírhullámok kialakulásához vezethet. S mindennek tetejébe - Ortega világosan látja ezt is - ott vannak az intrikusok, a véleménycsinálás kétes hírnévnek örvendő alakjai, akik szinte hivatásszerűen űzik a félreinformálás gyakorlatát.

Ennek kapcsán vonja le Ortega a következtetést: "Azt állítom tehát, hogy egy adott országnak egy másik ország történéseiről alkotott véleményében bekövetkező mozgások, melyek régen szinte észlelhetetlenek voltak, ma az új világstruktúra hatására már valóságos beavatkozások." Napjainkban ez a folyamat odajutott, hogy egy ország életét befolyásoló vélemény-beavatkozások nagysága euro-milliárdokban mérhető. S jól értsük meg: itt nem annak kétségbe vonásáról van szó, hogy például az Európai Unió - a politika és a diplomácia hivatalos csatornáin keresztül - joggal szól bele valamelyik tagállamának belső életébe. Jogosítványai vannak a beleszóláshoz, s fennállnak az ezt lehetővé tevő intézményesült s jogilag szabályozott formák. S főleg nem arról van szó, hogy ez a beavatkozás indokolatlan akkor, amikor egy tagállam törvényileg kifogásolható szabálytalanságot követ el (vajh' az Unió már korábban s mindig is megtette volna ezt mindegyik tagállammal szemben: akkor most nem tartanánk ott, ahol vagyunk). Hanem másról van szó: a jogilag megfoghatatlan, a morális megfontolásoknak fittyet hányó, torz "szabad vélemény" világméretű grasszálásáról.

Milyen kiutat látott Ortega a 30-as évek végén? Részletes javaslattal nem állt elő, csak a megoldás lehetséges irányát jelezte: "Úgy gondolom, hogy itt egy alapvetően új problémát kell megoldania a nemzetközi fegyelemnek, mely, mint fentebb kifejtettük, párhuzamosan fut a jog problematikájával. Ahogy korábban egy új jogi technika mellett érveltünk, úgy emelünk most szót a népek közötti új érintkezési technikáért. Angliában azt tanulta meg az egyén, hogy bizonyos óvatosságot tanúsítson, mikor valamelyik társáról bátorkodik véleményt mondani. Ott van tehát a rágalmazás törvénye, és ott a 'jó modor' roppant diktatúrája. Semmi sem indokolja, hogy ne vettessen alá hasonló szabályozásnak a népek egymásra vonatkozó véleményalkotása is." Vagyis a szabályozás kapcsán olyan nemes konzervatív értékekre apellál, mint amilyen a tapintat, az illem, a jó modor. Aki tehát vét a pontos s hiteles tájékoztatás aranyszabálya ellen, s a véleményalkotás szabadságát - melynek természetesen mindig magában foglalhatja (s kell is hogy foglalja) a megalapozott kritikát is - tudatos félretájékoztatásra használja (vagyis Ortega szóhasználatában: intrikus), az nem egyszerűen inkorrekt szakember, hanem azt megelőzően silány, közönséges ember, akinek nincs helye a bonne compagnie-ban.

Fejtegetésének lezáró sora így hangzik: "Ehhez persze meg kell egyezni egy alapvető elvben. Abban, hogy a népek, a nemzetek léteznek." Vagyis az európai egység egyik fő szószólója, az Európai Egyesült Államok hirdetője az integrációt nem a nemzetek rovására, hanem épp azok alapján képzelte el.