Csaknem ötszáz esztendeje annak, hogy a nagy spanyol humanista, Juan Luis Vives egyik levelében ezt írta barátjának, Erasmusnak: "nehéz időket élünk, melyben veszély nélkül sem beszélni, sem hallgatni nem lehet". Ez a kijelentés máig nem vesztette el érvényességét. De hát mit is érthetett Vives "nehéz időkön"? Meglehet, annak a folyamatnak a nyitányát, mely az 1500-as évek elején kezdődött és korunkban tetőzik, s amit sejtelmes pontatlansággal globalizációnak szokás nevezni.

A globalizáció nemcsak az összemberi, az egész földkerekséget átfogó létezést és gondolkodást foglalja magában, hanem azt is - és főleg azt -, hogy ki vagy mi uralkodik a világ fölött. A neoliberális krédó ezt az uralmat hajlamos a piac "láthatatlan kezének" tulajdonítani. Azonban Thomas Friedman már évekkel ezelőtt megjegyezte, hogy "a piac láthatatlan keze nem működne látható ököl nélkül". Ez pedig azt jelenti, hogy a globalizáció folyamatához mindvégig erőszak - véres vagy vértelen erőszak - tapad. Meglehet, Rüdiger Safranski ezért is jelentette ki egyik művében, hogy "a modern globalizáció a szorongás és a rettegés globalizációjával kezdődött".

De hát honnan is indul ez a folyamat, melyet hívei sikertörténetnek tartanak, bírálói viszont mélyen elítélnek? Ennek feltérképezéséhez a kezdetekhez, a XVI. század első feléhez kell visszanyúlnunk. Azt, hogy a Föld bizonyos értelemben "kifordult a sarkából", vagyis hogy a korábbi helyzete végérvényesen megingott, nemcsak Kopernikusz elmélete jelzi, hanem az az egyre sürgetőbb igény is, hogy új alapelvek szerint rendezzék a népek együttélését az immáron kereknek tekintett földgolyón. Nos, ennek az igénynek próbált eleget tenni a kor egyik nagy tudósa, a hazánkban kevéssé ismert Francisco de Vitoria, domonkos-rendi szerzetes, a salamancai egyetem vezető teológus-professzora.

Életéről nagyon keveset tudunk; 1508-1522 között a párizsi Sorbonne-on tanult, majd tanított, s itt egy gyakorlatiasabb, bizonyos humanista és reneszánsz hatásokra is nyitott filozófiát alakított ki. Néhány évvel később Salamancába került, ahol egészen haláláig, 1546-ig tanított.

Vitoria nevét azok az ünnepi nagyelőadások tették világhírűvé, melyeket rendszeresen tartott valamilyen aktuális társadalmi vagy politikai kérdésről. Ezek közül is kiemelkedik kettő, melyek 1539-ben hangzottak el az indiánok, valamint az igazságos háború kérdésköréről.

A születőfélben levő globalizáció jegyében ez idő tájt javában tartott a nagy indián civilizációk meghódítása - az 1530-as évek elején épp az inka birodalom brutális megdöntésére került sor -, anélkül, hogy komolyabban felmerült volna a kérdés: legitimnek tekinthetők-e ezek a hódítások? A korai válaszok közül kettő emelhető ki: az egyik az ún. "missziós elv", melynek értelmében az őslakosok pogányok, tehát szükség van a keresztény hittérítésre, ez pedig csak hódítás révén valósítható meg. A másik pedig az ún. "civilizatorikus elv" volt, melynek képviselői - Arisztotelészre hivatkozva - azt állították, hogy az indiánok barbárok, természettől fogva rabszolgák, ezért szükség van a civilizálásukra, ám ez szintén csak hódítással oldható meg. A két elv között fontos különbség volt az, hogy az előbbi elv - "az Úr színe előtt minden ember egyenlő" tétele alapján - elvileg mégiscsak egyenlőnek tekintette az Újvilág őslakosait, az utóbbi viszont arra hivatkozott, hogy a barbárság a korlátozott észhasználat jele, ezért az indiánok nem tekinthetők teljes mértékben embernek, kitaszíttatnak az egységes emberiség köréből.

Vitoria hivatottnak érezte magát arra, hogy ezekben a súlyos kérdésekben nyilvános előadásokban foglaljon állást. Véleménye értékelésénél nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a XVI. században járunk, nem léphetünk fel tehát vele szemben indokolatlan elvárásokkal. Gondolatmenete három hangsúlyos mozzanatban foglalható össze. Hívő emberként, domonkos szerzetesként a legfontosabbnak a nyugodt, békés térítést tartotta. Ennek azonban láthatóan ellene hatnak a hódítás és az elnyomás kegyetlen formái, ezért - ez a második lényeges elem - szükség van az őslakosság jogi-politikai helyzetének tisztázására. Ez viszont, s ez a harmadik összetevő, csak akkor oldható meg, ha előzetesen tisztázzák és lezárják az indiánok antropológiai természetéről folyó vitákat.

Vitoria jelentősége e kérdésterületeken nyilvánul meg igazán. Előadása nagy részében összefogottan, logikusan - s ellenfeleivel szemben ugyancsak Arisztotelészre támaszkodva - fejti ki azt, hogy az őslakosok miért tekinthetők maradéktalanul embernek. Vagyis ő antropológiai vonatkozásban teljes körűen egyenjogúsítja az őslakosságot, ami a természetes ész megfelelő használatán alapszik. Ebből viszont következik az is, hogy köz- és magánjogi szempontból az őslakosok tulajdonosai az általuk lakott földeknek és javaiknak, ezért őket azoktól erőszakkal megfosztani nem szabad. Nem vonatkoztathatók rájuk a császári vagy pápai világuralomról szóló korábbi és elavult nézetek. Itt egy új elv érvényesítésére van szükség, melyet Vitoria - az ókori római jogtudósok tanaihoz visszanyúlva és azokat továbbfejlesztve - a népek jogának (ius gentium) nevezett. S ezt a jogot terjesztette ki azután - ebbe hallgatólagosan az Újvilág politikai közösségeit is beleértve - az egész földkerekségre. Vagyis ő volt az első, aki - globális léptékben gondolkodva - megfogalmazta azokat az elveket, melyek alapját képezhetik egy új világrendnek. Ennek bizonysága az a néhány mondat is, melyeket másik nagyelőadásából idézünk. Ezek még most, elhangzásuk után csaknem ötszáz évvel, az időközben kiteljesedett globalizáció világában sem veszítették el aktualitásukat: "A népek jogának nemcsak az emberek szerződése és egyetértése alapján van ereje, hanem ez a jog a törvény valódi erejével rendelkezik. S az egész földkerekségnek, mely bizonyos módon egyetlen respublikát képez, megvan a hatalma arra, hogy igazságos és mindenki számára elfogadható törvényeket hozzon, ilyenek például a népek jogának törvényei. Ebből pedig az következik, hogy halálosan vétkeznek azok, akik a népek jogait megszegik, legyen szó akár békéről, akár háborúról, vagy olyan súlyos ügyekről, mint amilyen a követek sérthetetlensége. Egyetlen nemzet sem vonhatja ki magát a népek jogának kötelezettsége alól, mert ezt a kötelezettséget az egész földkerekség autoritása adja". E gondolatok megrendítő erejűek, és legfeljebb csak kívánni tudjuk, bárcsak a jelenlegi globalizált világ is ezen elvek alapján működne.

Vitoria az előadás végén sokat tompított a korábban kifejtett gondolatok élességén; ennek pontos okát nem tudjuk, gyanítható, hogy tartott az esetleges állami vagy egyházi ellenlépésektől. Modern kifejezéssel élve: már benne is működhetett az öncenzúra. Mindez azonban nem ingathatja meg azt az állítást, hogy - sok évvel Hugo Grotius előtt - benne tisztelhetjük a modern nemzetközi jog egyik első előfutárárát.

A másik nyilvános nagyelőadást az igazságos háború kérdésköréről tartotta. Ennek felvetését egyaránt indokolták elméleti és gyakorlati okok. Az elméleti tisztánlátásra azért is szükség volt, mert bár a népek joga normatív eszköz, nincs semmiféle kényszerítő ereje. Ezt a hiányt hivatott pótolni az igazságos háború. Gyakorlati szempontból pedig az tette szükségessé a kérdés tárgyalását, hogy nemcsak az Újvilág birtokba vétele folyt véres és tisztázatlan elveken nyugvó háborúkkal, hanem a XVI. század elejétől Európa is a háborúk korszakába lépett; ezt mutatják a kontinens hegemóniájáért folytatott harcok a Habsburg és a Valois dinasztia között, a törökök előrenyomulása a kontinens szívéig, harmadrészt pedig a reformáció létrejöttével állandósuló vallásháborúk kora.

Vitoria felfogása ezen a téren tkp. közbülső álláspontot foglalt el két nagy kortársa, Erasmus és Machiavelli nézetei között. A németalföldi humanista a feltétlen pacifizmus híve volt, mely önmagában ugyan tisztelhető vélemény, de mit sem segít a ténylegesen folyó háborúk kezelésében, szabályozásában. Az itáliai gondolkodó meg - épp ellenkezőleg - modern szemmel, dinamikusan fogta fel a háborút, olyan gigantikus erőkvantumnak tekintette, melyet más ellenerőkkel lehet és kell szabályozni, kordában tartani, esetleg kiküszöbölni. Vitoria gondolataiban még bőven vannak középkorias elemek, ám felfogása mégis járható, józan középutat képviselt. Az igazságos háborúról szóló tanítása három tételben összegezhető: először is, alapvetően nem a háborúra, hanem a békességre kell törekedni; másodszor, ha mégis háborúra kerül sor, akkor ezt jogszerűen kell folytatni; harmadszor, ha pedig a háború győzelemmel ér véget, akkor azt nem szabad igazságtalanul kihasználni.

Vitoria a modern kor, a kezdődő globalizáció hajnalán ráérzett az orvoslásra váró legfőbb problémákra. S ha napjainkban, a viruló és virulens globalizáció korában körbetekintünk, alig nyomhatjuk el magunkban az elégikus sóhajt, hogy mind a népek joga, mind pedig az igazságos háború dolgában több tennivalónk lenne, mint valaha. Közben pedig a teljességgel szabályozatlan vadglobalizáció letarolja a földkerekség nagy részét, mesés hasznot hozva egy zártkörű kisebbségnek, miközben európai mércével elképzelhetetlen nyomorba dönt sok százmillió embert. Ők a mi korunk indiánjai. Nemcsak az Újvilágban élnek, hanem szerte a földkerekségen. Itthon, nálunk is. A szenvedélyesen antiglobalista, ám világosan látó Jean Ziegler írja: "A globalizáció a földgolyót valamilyen vázszerű hálóval fonja körbe, mely összekapcsolja egymással a nagy agglomerációkat, közöttük azonban 'a sivárság egyre nő'. A 'szigetek ökonómiájának' korszakába lépünk. A globalizált világ valósága a jólét és gazdagság szigeteinek láncolatából áll, melyek a népnyomor tengeréből emelkednek ki".

Vitoria saját korának nemcsak nagyformátumú és előrelátó, hanem tisztességes gondolkodója volt. Napjainkban nagyon is elkelne egy hozzá hasonló szellem. Már ha egyáltalán figyelne valaki a szavaira.