Nyár van, az utazások szezonja. Mikor útra kelünk, nemigen gondolunk arra, hogy az utazás egyike az emberi élet legfontosabb szimbólumainak, noha az életet már a középkori misztikusok is úton levésnek, afféle földi zarándokútnak tartották. (A múlt században Gabriel Marcel könyvet is írt ezzel a címmel: Homo viator - az utazó ember.) De a 60-as évek fiataljai is utazásnak nevezték azokat a pszichedelikus élményeket, melyekre a könnyű drogok szedése révén tettek szert. A 16. században Paracelsus a megismerés forrását az utazás során közvetlenül szerezhető tapasztalatokra vezette vissza (Er-fahren), de ugyancsak az utazás keserű tapasztalatai jutottak osztályrészül azoknak, akik vagonokban tették meg az utat valamelyik megsemmisítő lágerbe (e tapasztalatot Jorge Semprun regénye örökítette meg maradandó formában).

S vajon elgondolkodott-e már a tisztelt olvasó azon, milyen változások játszódnak le az életében akkor, amikor utazik? Merthogy jelentős, jóllehet nehezen észrevehető változások mennek végbe ekkor is. Vegyük először szemügyre azt, hogy mi magunk milyen átalakulásokon megyünk keresztül!

A legelső változás, amit magunkon tapasztalunk, az, hogy utazóként pusztán nézésre vagyunk ítélve. Ha utazunk, kiszakadunk abból a környezetből, melyben megszokott életünket töltjük, időlegesen felfüggesztjük azokat a cselekvéseket, melyek egyébként kitöltik napjainkat. Ez a tétlenség manapság persze már oldható azzal, hogy bűvöljük a laptopot, vagy babráljuk a mobilt. De még e foglalatosság sem foszthat meg bennünket attól a felszabadító élménytől, hogy a nézés során "látva lássunk" és elmélkedjünk. Már Szolónt is ez a teoretikus látás lelkesítette utazásai során. Vagyis az a hátrány, hogy az utazás során bizonyos mértékig tétlenségre vagyunk kárhoztatva, a másik oldalon azzal az előnnyel jár, hogy a látó elmélkedés örömét élvezhetjük.

A következő változás az, hogy az új helyzetben létezésünk súlypontja úgyszólván testünk felületére költözik. Normális esetben figyelmünk a környező világ mellett többnyire saját magunkra is összpontosul, vagyis mindennapjaink során általában nem tévesztjük magunkat szem elől. Ilyenkor viszont figyelmünk kifelé irányul, "csupa füllé és szemmé" válunk. Ahogyan Ortega y Gasset fogalmaz: "Csakis a világgal való érintkezés határvonalán élünk, s arra törekszünk, hogy a világból a lehető legnagyobb mennyiségű ismeretet fogadjuk be".

Ez a belső hangsúlyeltolódás azzal a következménnyel jár, hogy az utazás során valamelyest megszabadulunk önmagunktól is, időlegesen távolabb kerülnek tőlünk a mindennapok nehézségei, gondjai. Ezért, amikor utazunk, a megszokottnál könnyebbnek, légiesebbnek, felszabadultabbnak érezzük magunkat, hiszen leoldódnak rólunk a ránk nehezedő egzisztenciális súlyok. Létezésünk időleges könnyebbé válása másrészt azt jelenti, hogy az utazás során - kisebb vagy nagyobb mértékben - gyermekessé válunk, valamelyest újból részesülünk a gyermekkor boldog súlytalanságából. Talán ebben a felszabadultság-érzésben, gyermekességben rejlik a magyarázata annak is, hogy egy utazás során sokkal könnyebben teszünk meg olyan dolgokat, melyekre más körülmények között nem lennénk hajlandók.

Röviden szólva ezek a személyes átalakulások - a nézés önfeledtsége, könnyedség, bizonyos súlytalanság, gyermekesség feléledése bennünk - jelentik az utazás főbb gyönyörűségeit.

Élni azonban mindig egy adott környezetben, világban élünk, mely - az emberek mellett - dolgokkal, tárgyakkal van teli. Mi történik a dolgokkal utazás során? A hétköznapi élet körülményei közepette a dolgok többnyire körénk telepszenek, nekik is megvan a maguk súlya, tehetetlensége. Utazáskor azonban ők is sokat veszítenek megszokott nyomatékukból. Ekkor nem "foglalkozunk" a dolgokkal, pusztán csak "a szemünk elé kerülnek", hiszen a "nézés", a szemlélődés állapotában vagyunk. A dolgok mozgékonnyá, illékonnyá válnak, testi mivoltuk a vizuális lebegés állapotába kerül; mintegy megnyúlva kísérnek bennünket, akár a hosszúra nyúlt szappanbuborékok a szalmaszál végén. Mozgékonyságuk, illékonyságuk olyan nagyságrendet ölt, hogy olybá tetszik, mintha menekülnének előlünk. S épp szökevény természetük miatt fokozott késztetést érzünk megkötésükre, "megörökítésükre". Hajdanán ehhez legfőbb eszköz az éles megfigyelés volt, no meg esetleg kellett papír és ceruza; manapság hatalmas technológiai ipar munkálkodik a dolgok megörökítésén, ám amit kapunk, most is csak kivonat.

Tehát önmagunk is és a dolgok is alapvető változásokon mennek keresztül az utazás során; s meglehet, azért érezzük magunkat felszabadultnak, könnyednek, olykor gyermekesnek az utazás során, mert a dolgok is illékonnyá, légiessé váltak. A nagy, klasszikus regényekben a mély szerelmi bánatra is gyakran javallt orvosság a hosszú utazás, mégpedig azért, mert a szenvedő ily módon új emberek, új jelenségek közé kerül. S az, hogy lénye külső felülete kerül előtérbe, valóságos gyógyír a lelki sebekre.

Az utazás tömegessé válásának - mint oly sok más dolog esetében - szintúgy megvannak a maga előnyei és hátrányai. Előnye, hogy kétségtelenül hatalmas embersokaság számára vált lehetővé az utazás, mégpedig korábban elképzelhetetlen kényelem közepette. "Világot látni" általános emberi tulajdonság lett.

Azonban a veszteségek is súlyosak. Az utazás gyorsasága - a közlekedési eszközök sebessége - a mélységet tüntette el. Hajdanán az utazás lényege az "elidőzés" volt, vagyis az utazásnak is megvolt a maga saját tempója, ritmusa. Az utazó ember az utazás során sem szűnik meg biológiai-érzéki lény lenni, így érzéki felvevőképessége kimeríthetően véges. Az utazás hajdanán módot biztosított az elidőzésre, arra, hogy elmélyüljenek abban, ami a szemük elé tárult. Goethe nem kéthetes turistaúton járta be Itáliát. Korunk turistaipara azonban már egyáltalán nincs tekintettel arra az időben való benső megérlelődésre, amit az elidőző utazás foglal magában. Nincs benne szemernyi komótosság sem. Még a legfelkészültebb idegenvezetők is tapintatos hajcsárként hajszolják végig a látni vágyó embertömegeket múzeumokon, tájakon, városokon. Sokaknak persze azért még egy ilyen körút is egész életre szóló élményt jelent.

Régen az utazás valóságos művészetnek számított; legalábbis ekként tárgyalja az olasz Attilio Brilli erről szóló munkájában. Már az út eltervezése, az arra való felkészülés is hónapokat vett igénybe. Maga az utazás pedig - a bőséges ismeretszerzés és tapasztalatok felhalmozása révén - a felsőbb rétegek nevelésében játszott fontos szerepet, és bizonyos értelemben a filozófiai műveltség részének számított.

Napjainkra ezek a sajátosságok is jócskán megkoptak. Az utazás az épülés helyett gyakorta leépüléssé változik, a puszta lazítás, relaxáció - vagy épp a magas technikai színvonalú semmittevés - formáját ölti magára. A tömegesen rendelkezésre álló közlekedési eszközök pedig lehetővé tették egy újfajta magatartásmód - talán betegség - kialakulását, melyet topofóbiának, helyiszonynak lehetne nevezni. Ez nem a hagyományos értelemben vett tériszonyt - a magas helyektől való félelmet - jelenti, hanem az iszonyodást attól a helytől, ahol éppen vagyunk, s ahonnan ezért mindig el kell menni. Sokan nem azért utaznak, hogy eljussanak valahová, hanem azért, hogy ne legyenek ott, ahol történetesen vannak. S e modern helyiszony mögött ott komorlik világunk egyik meghatározó életérzése, az unalom. Az utazási turizmus és az unalom közötti kapcsolatot már az éles szemű, epés Schopenhauer is észrevette, az a filozófus, akiről Ortega azt mondta, hogy vér helyett csípős ecet csörgedezett az ereiben. Schopenhauer ezt írta kissé morgolódva: "A civilizáció legalsó szintjét mutató nomád élet a legfelsőbb szinten újból megtalálható a turista életben, ami általánossá vált. Előbbit a szükség, utóbbit az unalom hívta életre." E tételhez viszont már nyílt elfogadással viszonyult majd száz esztendővel később Kerouac, aki híres regényében az egyik főszereplővel az alábbiakat mondatja: "De lelkesek voltunk mind, hogy itt hagyjuk a sűrű zavarost, és élhetünk korunk egyetlen nemes cselekedetének, a helyváltoztatásnak".

Az utazás puszta helyváltoztatássá kopása azon a görbén, mely az utóbbi évszázadban lefelé irányul, egészen alsó szintet jelent: a középkori zarándoknak megvolt a maga világos célja, például eljutni Santiagóba vagy Canterbury-be, de bizonyos értelemben maga az utazás is céllá emelkedett, amennyiben azt lelki elmélyülésre, megtisztulásra, kegyes cselekedetek véghezvitelére is használta. A modern utazás mint puszta helyváltoztatás viszont arról árulkodik, hogy az embernek nemhogy világos végcélja nincs, hanem már az utazásról magáról is lefoszlott minden célérték.

Az utazás ember mivoltunk egyik legnagyszerűbb értéke. Utazva nemcsak a világ tűnik másnak, hanem adott esetben saját magunk számára is új színben jelenünk meg. Épp ezért vigyáznunk kell minőségére, arra, hogy sok évszázados patinája ne kopjon meg. Hogy utazási eszközeink és gyakorlatunk után ne legyen utazási kultúránk egésze is fapados.