Lassan száz esztendeje annak, hogy Thomas Mann az első világháború idején írt intellektuális töprengéseiben (Egy apolitikus ember elmélkedései) mondanivalója alátámasztása végett egy Strindberg-idézetet közöl, mely így hangzik: "A postamester és a vesztegzár-felügyelő mindenesetre nem azonos szemszögből látták az életet és az embereket, mert a postamester eltökélt baloldali volt, a vesztegzár-felügyelő pedig kételkedő alkat, de jól el tudtak társalogni egymással ... A vesztegzár-felügyelő tágabb látóköre néha ilyesfajta rosszallásban fejeződött ki: - Ti, pártemberek, olyanok vagytok, mint a félszemű macskák. Egyesek csak a jobb szemükkel látnak, mások csak a bal szemükkel, és ezért sohasem tudtok sztereoszkopikusan látni, hanem mindig csak laposan és egyoldalúan láttok."

Az idézetet többféleképpen lehet értelmezni. Úgy is, hogy kontextualizáljuk, azaz a konkrét szövegkörnyezetben elhelyezve próbáljuk feltárni az értelmét, vagy pedig úgy, hogy kiemeljük abból, és tágabb értelmezési mezőben helyezzük el. Most az utóbbira teszek kísérletet.

Ha jobban meggondoljuk, nemcsak a pártemberekre lehet jellemző a "sztereoszkopikus" látás - egyszerűen szólva a teljes körű látás - hiánya, hanem mindannyiunkra. Hiszen valamennyien mindig egy adott térpontot elfoglaló lények vagyunk, még akkor is, ha ezt a térpontot mozgásaink során állandóan megváltoztathatjuk. Azt pedig, hogy mindig a tér adott pontján vagyunk, végső soron testi kiterjedésünknek köszönhetjük. A térben elfoglalt helyünk következtében a világ mindig csak egy adott látószögben, perspektívában tárul elénk. Mindig csak abból a pontból láthatjuk, ahol történetesen vagyunk, "innen", s egyszerre, egy időben nem tehetjük magunkévá az "onnan" nézőpontját is.

A filozófusok már régóta berzenkedtek a perspektivikus látás e megszüntethetetlennek látszó egyoldalúsága miatt. Platón például az intellektusban látta azt az erőt, mely az embert képes kiemelni a nézőpont korlátozottságából. Főműve, Az állam egyik szöveghelyén a tudás csúcsára érkezett filozófust - akit ekkor a "dialektikus" névvel illet - "szün-optikusnak", együtt-látónak, egybelátónak nevezi, kinek értő tekintete előtt valódi körpanorámaként bontakozik ki a világ. Ugyanez a közember számára csak töredékesen jelenik meg.

A későbbiek során a mindent-látásnak ezt a fenséges vonását Istennek tulajdonították; ő az, aki "mindent lát", mégpedig annak következtében, hogy mindenütt jelen van. Ám ha alaposabban belegondolunk, az ész még az isteni képesség kitüntetettségét is megkérdőjelezheti a maga logikájával. Kijelentheti ugyanis: Isten képes arra, hogy "mindenünnen mindent" lásson, arra viszont már nem képes, hogy valamit "csak innen", egy meghatározott látószögből pillantson meg. S épp azért, mert ő nemcsak "itt" van, hanem egyszerre van "mindenütt". Vagyis úgy tűnhetne, hogy az a perspektivikus látás, melynek egyoldalúságát épp az imént részleteztük, nemhogy fogyatékosság volna, hanem ellenkezőleg, olyan emberi kiváltság, melynek gyakorlására lám, még Isten sem képes, épp mindenütt jelenvalósága okán. E nehézségek indítottak egy másik filozófust, Max Schelert arra, hogy újragondolja ezt az egész problémát. Ő nem vonja meg Istentől a mindent látás képességét, ám ugyanakkor úgy gondolja, hogy Isten rendelkezik a perspektivikus látás emberi tulajdonságával is. Azt állítja, hogy az isteni összlátás nem az egyes emberi nézőpontok tagadása, hanem épp azok végtelen kiterjesztése révén jön létre. Isten nemcsak "önmagában", hanem rajtunk, a mi tekintetünkön keresztül is lát, s saját egyedi pillantásunkban az isteni egybelátás szikrája is felfénylik. A mi korlátozott, perspektivikus látásunk tehát egy végtelenül összetett szem parányi nyílását jelenti csupán, mely ugyanakkor a teljes körű látás fenséges birodalmába is bebocsátást nyer.

A Strindberg-idézet vesztegzár-felügyelőjének megjegyzése azonban nem arra a korlátozottságra - és kiváltságra - vonatkozik, melyet a perspektivikus látás óhatatlanul magában rejt, hanem valami egészen másra. Arra, amikor az ember saját önszántából csukja be egyik szemét, mintegy akaratlagosan fosztva meg magát attól, hogy még az a korlátozott teljesség, amit a perspektivikus látás nyújt, se táruljon a szeme elé. S ezzel - immáron nem a korlátozott, hanem a korlátolt látás szabályainak engedelmeskedve - becsukja maga előtt a mélyebb megértés és megértetés lehetőségének kapuit.

Amikor a "félszemű macska" látásmódjának egyoldalúságát kifogásolom, akkor egy pillanatig sem gondolom azt, hogy az embernek fel kellene adnia saját nézőpontját, vagyis azt, amihez - maradjunk a szimpatikusabb álláspontnál - saját, személyes töprengései, megfontolásai, meggyőződései vezették, s nem valamilyen szűk látókörű indoktrináció, ill. hogy mindezt azért kellene tennie, hogy elérkezzen valamilyen személyfeletti, semleges állásponthoz. Ilyen álláspont ugyanis nincs, és nem is lehet. Voltak filozófusok, akik úgy gondolták, hogy az ember elméje "üres lap" (tabula rasa), amikor világra jön, s csak az itteni világ történései írják tele ezt a lapot. Napjainkban inkább az a felfogás érvényesül, hogy az ember eredendően "diszpozicionális" lény, vagyis eleve bizonyos preferenciákkal, hangoltsággal, hajlamokkal rendelkezik, valamilyen vegytiszta semlegesség állapotának az elérése így merő illúzió. Úgy vélem, ha az említett egyoldalúság egyáltalán kiküszöbölhető, akkor ez csak úgy tehető meg, hogy az ember saját nézőpontja talaján maradva legalább kísérletet tesz arra, hogy mások nézőpontját is közel engedje magához, mégpedig a megérteni akarás szándékával, s tegye ezt még akkor is - és főleg akkor -, ha az a számára elfogadhatatlannak tűnik. Egyszóval megkísérli magát megértő módba helyezni. S ennek elérése sokkal nehezebb, mint ahogyan azt első pillantásra gondolnánk. Merthogy nemcsak a másik nézőpontja felé való nyitottságot foglalja magába - az talán még könnyebb lenne, hogy, úgymond, kénytelen-kelletlen megnyílunk a másik felé -, hanem a saját nézőpontunk állandó kritikai felülvizsgálatának lehetőségét is. S épp a másik véleménnyel való ütköztetés billentheti ki a magunk nézőpontját többnyire meg nem kérdőjelezett, bebetonozott helyzetéből. Vajon honnan teszek szert arra a szubjektív bizonyosságra, melyet saját nézőpontom megkérdőjelezhetetlen alapjává tettem? S vajon tényleg ennyire biztos, hogy feltétlenül az általam képviselt álláspont a helyes? Nem szorul esetleg felülvizsgálatra? Kézenfekvőnek tűnő kérdések ezek, önmagunknak címezve mégis rendkívül nehéz feltenni őket.

S megítélésem szerint még az a vélekedés sem állja meg a helyét, hogy a saját nézőponthoz való kritikátlan viszonyulás inkább a műveletlen emberek sajátja. E vélekedést megengedve - de el nem fogadva - úgy látom, hogy a saját nézőpont kizárólagos érvényesítése független a műveltségtől. Sőt igen gyakran épp azoknál tapasztalható, akik magukat kiváltképp műveltnek tartják.

A fentiek alapján leszűrhető, hogy úgy tűnik, nem lehetséges sem az, hogy saját nézőpontunkat teljes egészében elhagyva valamilyen perspektívanélküli, semleges álláspontra helyezkedjünk, hiszen ez ellentmondana az emberi mivolt alaphatározmányainak, sem pedig az - és persze nem is szükséges -, hogy feltétel nélkül a másik nézőpontját tegyük a magunkévá. Saját magamtól ugyanis teljes mértékben soha nem szabadulhatok, a másik nézőpontjába - még határesetben is - mindig belevegyül az enyém (is).

Hanem akkor mire nyílna lehetőség? Nézetem szerint két dologra mindenképpen; egyrészt arra, hogy állandóan meglegyen bennünk saját álláspontunk kritikai felülvizsgálatának igénye, másként szólva - s ezt a kissé visszatetsző szót használva - tápláljunk állandó gyanút saját vélekedésünk feltétlen helyességét illetően. Aki azzal az elhatározással indul neki a világnak, hogy "mindig neki van igaza", jobb esetben az isteni - vagy legalábbis félisteni - létezés tartományaiba téved, rosszabb esetben olyan hóbortosságot tételeznek fel róla, mint a Búsképű Lovagról. Másrészt pedig arra, hogy - saját álláspontunkat megőrizve - próbáljunk megnyílni a másik gondolkodásmódja felé is. S ennek során ne ragadjunk le annál, hogy a másik mit mond, hanem kíséreljük meg annak mélyére hatolni, s igyekezzünk feltárni, hogy azt, amit mond, vajon miért, minek az alapján mondja. Vagyis, ahogy említettük, próbáljuk megértő "üzemmódba" helyezni magunkat, s ez messze nem olyan könnyű vállalkozás, mint amilyennek első pillantásra tűnik.

Végeredményben rajtunk múlik, hogy a világgal és embertársainkkal kapcsolatban kialakított nézőpontunkban annak engedünk-e teret, hogy tekintetünk Isten mindent átható látásának parányi szilánkja legyen, avagy annak, hogy a "félszemű macska" látásmódja uralkodjék el bennünk. Az előbbi esetben valami keveset kaphatunk ama panoramikus látás fenségességéből, mely felé Platóntól Schelerig oly sokan törekedtek, az utóbbiban viszont eleve lemondunk arról a "sztereoszkopikus" látásról, melyet Strindberg vesztegzár-felügyelője oly nagy becsben tartott.