Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem Halottak Napja egy kicsit az esztendő végét jelenti; hiába peregnek a kalendárium lapjai még csaknem két hónapig, a természet mégis ekkor adja az utolsó életjelet, az elhullásét. A tájra rátelepedő köd, melyben még a harangszó is hosszabban, messzebbre futóan hangzik, az ágaknak búcsút intő s utolsó útjukra induló levelek mind egy életciklus lezárulására utalnak. Mindenesetre bölcs s az élet taktusa iránt fogékony ember lehetett Szent Odiló clunyi apát, aki valamikor az ezredforduló után november elejére tette a holtakra való emlékezés napját.

Az ember - tudván-tudatlan - horizontok között élő lény. Határvonalak nélkül talán nem is tudna létezni, lényét valósággal felrobbantaná a merő korlátlanság. A horizontok közül az a legfeltűnőbb, melyet a látómező von magunk köré; a látóhatár pengeéles vonallal jelöli ki számunkra a tér horizontját, elválasztva egymástól látható és nem-látható világát. Ám hiába zárul le látóterünk, tudjuk, a világ nem ér véget a látóhatárral, folytatódik azon túl is.

Ugyanilyen éles, csak éppen láthatatlan vonalat metsz körénk az idő is, mégpedig folytonosan; az idő horizontja az a mozgó vonal, melynél a jelen múltba fordul, s minden fennálló a "volt egyszer" világába kerül át. A tér esetében mi szabhatjuk meg, hogy hol húzódjanak mindenkori látóhatárunk vonalai, az idő esetében ezt viszont nem tehetjük meg; az idő rendelése maga szabja ki nekünk a létezés határvonalát. Ám az idő horizontját már sokkal nehezebben vesszük tudomásul, mint a térét.

S ott, ebben a láthatatlan idő-térben nyugszanak azok, kik már nincsenek többé. A filozófia története során az emberről már sokféle meghatározást adtak: nevezték "társas állatnak", "szerszámkészítő állatnak", "beszélő állatnak"; de a legmélyrehatóbb megállapítás talán egy spanyol gondolkodó, Miguel de Unamuno nevéhez köthető, ő úgy véli, hogy az ember "halottőrző állat". Igen, egyes-egyedül az ember az a lény, aki őrzi halottait, vigyázza őket, foglalkozik velük, viszonyul hozzájuk.

S vajon mi készteti erre? Első meggondolásra mondhatnánk talán azt is, ha van valaki, aki abszolút értelemben nincs "itt", az a halott ember; ő már végérvényesen túllépett a mi idő-horizontunkon. Nem fűz hozzá bennünket sem érdek, sem haszon - jelenlegi világunk két mozgatóereje. És mégis... Vagy talán épp ezért? Hogy az ember őszinte legyen egy pillanatra önmagához, s megvallja a világ előtt, hogy mégsem mindent az érdek és haszon igazgat? Ki tudja?

A múlt század gondolkodói közül talán a francia Gabriel Marcel volt az, aki a legtöbbet foglalkozott az eltávozott embert érintő filozófiai kérdésekkel. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy édesanyját - akiről alig maradt rá néhány emlékkép - már kisgyermek korában elveszítette. Marcel későbbi filozófiai és drámaírói munkásságának egészét átfestette az a nagy metafizikai probléma, hogy a szeretett ember a maga halott voltában hogyan lehet mégis jelen az élők életében. Ezzel kapcsolatos finom megfigyelései a mai ember számára is iránymutatóak.

Marcel meglátása szerint az emberi mivolt alapvetően két szintre bontható: a bírás és a létezés szintjére. Az előbbi a dolgok, tárgyak, emberek feletti rendelkezés, azok birtoklásának szintjét jelenti, a másik pedig mindennek megszüntetését, felmondását foglalja magában. Ez a kétféle viszonyulásmód mélyen meghatározza a halálhoz és a holtakhoz való viszonyunkat is. Az az ember, akit élete során elsősorban a bírás irányított, s a birtoklás alapján rendezte be az életét, az elhunyt emberhez való viszonyt is igen gyakran a birtoklás módján fogja fel, még akkor is, ha ez külsőleg úgy jelenik meg, mint az elhunytra való tiszteletteljes emlékezés.

Ennek leggyakoribb módja az, amikor az ember - akárha merő szeretetből - a maga változatlanságában, mondhatni ikoni tisztaságában igyekszik megőrizni az elhunyt világát, a vele való utolsó találkozás emlékét, a szoba berendezését, melyben az illető korábban élt stb. Marcel szerint még ebben a viszonyban is fellelhetők a bírás világának maradványai. Az elhunytból idővel bálvány, relikvia válhat, kinek emlékei között úgy "tarthatunk rendet", ahogyan a házvezetőnő tartja karban a lakást, a bútorokat.

Élőt és holtat milyen viszony köti ekkor egymáshoz? Látszólag a maximális hűség - az élő a leghívebben próbálja megőrizni mindazt, ami az eltávozottra jellemző volt korábban. Marcel szerint azonban ez a mégoly tiszteletteljes törődés nem hűség, hanem inkább csak állhatatosság. Az igazi hűséget szerinte nem az jelenti, amikor a másik tárgyak, dolgok formájában van "itt", hanem az, amikor egészen más módon "van jelen". Ha pusztán csak "elidőzünk" a másik emlékénél, akkor állhatatosak vagyunk; igazán hűségesek azonban csak akkor lehetünk hozzá, ha lényét - mintegy kimozdítva annak mozdulatlanná merevített helyzetéből - képesek vagyunk saját tevékeny életünk részévé tenni. Vagyis akkor vagyunk valóban hűek hozzá, ha az is áthatja az életünket, aki már nincs, s ha ilyen értelemben él együtt velünk. S az ily módon felfogott hűséget nevezi Marcel - némiképp Bergson nyomdokán - "teremtő hűségnek". Ennek a teremtően hű kapcsolatnak a felmondását viszont nem "hűtlenség"-nek tekinti egyszerűen, hanem a másikkal szemben elkövetett árulásnak. Ez ugyanis szándékos kilépés a bennünket korábban összekötő bensőséges kapcsolatból, mintegy megtagadása annak, s ezért nevezhető árulásnak a halottal szemben.

Marcel másik nagy felismerése, hogy a holtakhoz való viszony valójában nem az élő ember eltávozása után formálódik meg, hanem már korábban, itt, az életben alakot kap. Ha a másik emberhez fűződő viszonyomat korábban a nyers érdek, a bírás hatotta át elsősorban, akkor legalábbis álságos, ha halála után ezt a kapcsolatot a létezés szintjére kívánom áttolni. Sőt, ez a furcsa átváltozás olykor egyértelmű jele a kompenzációnak. S Marcel ezzel a viszonnyal a szeretetnek azt a meghatározását állítja szembe, melyet drámája egyik szereplőjével mondat ki: "Egy lényt szeretni annyit tesz: te, te nem fogsz meghalni". A szeretet nála a közvetlenség királynője: olyan megtartó erővel rendelkezik, amely a másik, a szeretett ember eltávozásának fellebbezhetetlen tényét is képes felfüggeszteni. S ennek az alapviszonynak a származékai nála az olyan filozófiai kategóriák, mint a jelenlét, a részesedés vagy épp az imént említett hűség.

S az emberi létezés időbeli horizontja ennek révén válik Marcelnál mérhetetlenül tággá. Élők és holtak birodalma szerves egységet alkot, de nem az emberi történelem elszemélytelenedett közege alapján, melynek mélyén közömbösen hevernek egymás mellett a résztvevők, hanem úgy, mint a valaha volt élő emberek és a jelenleg élők közössége. Ebben a szellemben mondatja ki egy másik drámája szereplőjével az alábbiakat: "Ha csak élők léteznének, Gizella, akkor a Föld teljes egészében lakhatatlan lenne". Korunkban jellemző az a szemléletmód, hogy a világot mi, jelenleg élők, teljesen kisajátíthatjuk a magunk kénye-kedve szerint; diszkrecionális jogot formálhatunk arra, hogy pusztán csak azért, mert jelenleg épp mi élünk rajta, a sajátunkénak és csak a sajátunkénak tekintsük. Nem törődünk azokkal, akik nálunk korábban léteztek, s kiknek - a szó szoros értelmében véve - a vállán állva éljük a mi életünket; s figyelmen kívül hagyjuk azokat is, akik - szerencsétlenségükre - részben már itt vannak, ám csak később, utánunk érkeznek ide, és meglehet, csak szemüket dörzsölhetik ama kozmikus méretű rendetlenség láttán, amit örökül hagyunk nekik. S felmerül a kérdés: ők, akik még nincsenek, milyen szemmel tekintenek majd elődeikre. Ránk, akik akkor már halottak leszünk? Érdemesnek tartanak-e minket arra, hogy azt, amit Marcel mondott a szeretetről, ránk is vonatkoztassák: "egy lényt szeretni annyit tesz: te, te nem fogsz meghalni"?

A francia gondolkodó illúzióktól mentesen szemléli korunkat. Felismeri a következő összefüggést: abból, hogy jelen világban az emberiség egyre nagyobb hányada nem hisz már a síron túli életben, egyáltalán nem következik az, hogy az emberek a földi életet értékesebbnek, tartalmasabbnak tartanák, mint korábban. Sőt, ennek épp az ellenkezője látszik körvonalazódni. Marcel így ír erről: "A földi élet egyre általánosabb módon úgy jelenik meg, mint egyfajta, érték és benső igazolódás híján levő jelenség". Nietzsche szavai, mely szerint a "sivatag nőttön nő", nem csupán ökológiai értelemben értendők...

Hajdanán az ember a halhatatlanságot, az örök életet áhította. Sokan vannak ma is, akik ebben reménykednek. Ám egyre nő azok száma is, akik szívesen lemondanának a halhatatlanságról, ha - az igényszintet jóval lejjebb engedve - megadatna nekik a továbbélés lehetősége. A továbbélésnek viszont legalábbis feltétele, már ha nem magunknak akarjuk kisajátítani a létezés egészét, hogy éppúgy figyelembe vesszük az eljövendő nemzedékeket, mint ahogy tekintettel vagyunk halottainkra is, legalább oly mérvű szeretettel, ahogyan azt Gabriel Marcel tette néhány évtizeddel korábban.