Szevasz Jimi!

Beugrottam hozzád, hogy megköszöntselek: ma van a születésnapod, ma töltötted be a hetvenet. De bizisten nem látszik rajtad; semmit nem változtál, ugyanúgy nézel ki, mint jó negyven évvel ezelőtt. Rajtad nem fog az idő, és ha hiszed, ha nem, soha nem is fog.

Nemcsak a magam nevében jöttem gratulálni, hanem sok tisztelőd, rajongód nevében is. Itt vannak például a magam korúak, akik tinédzserként fedeztek fel téged a Szabad Európa, vagy a Radio Luxembourg hullámain, valamikor ’66 végén. Emlékszem, úgy éreztem, hogy megnyílik a föld a lábam alatt, amikor először hallgattam a "Hey Joe" intróját, majd pedig a briliáns szólód a szám közepén. Surrogott és recsegett "Újkígyós", zavarták a belügyisek, ahogy tőlük tellett, de azért csak átjött az üzeneted. Olykor nem lehetett megkülönböztetni, hogy mi a gitárhang, és mi az, ami az éterben tapadt rá, mint ragadós, nyúlós moha. De mi, ébredező tinédzserek, így is tökéletesen megértettünk téged. Azt üzented, hogy új korszak kezdődik abban a zenei világban, melyet már errefelé is kezdtek rocknak nevezni. Ugyanakkor más is volt ebben az üzenetben, ami már túlmutat a zene birodalmán.

Másnap kábult fejjel kérdeztem a gimnáziumban az osztálytársakat, azt a néhány srácot, akik nem érték be azzal a szirupos szósszal, ami az itthoni rádióból ömlött a "szocialista ifjúság" nyakába, és a rövidhullámú adókat bűvölték valami jobb után, hogy ismernek-e téged. Persze senki sem tudott akkor még rólad. Már a csapatod neve is olyan furcsa volt; a 60-as években együttesek nevéhez voltunk szokva, mint Beatles, Animals; senki nem merte a nevét egy banda élére tenni. De aztán úgy terjedt a neved és a zenéd az arra érdemesek között, mint szélviharban a bozóttűz. Emlékszem, az iskolában volt egy gyerek, akit a szülei kiengedtek Jugóba - nagy dolog volt az akkor -, és Szabadkán megvette az első LP-det (Are you Experienced). Azt a fiút valóságos istenként tiszteltük. Ő pedig, az irántad való rajongása jeleként, betette a lemezt a párnája alá, hogy azon aludjon. Reggelre a lemez olyan lett, akár egy cowboykalap. Napokig nehezékeket tettünk rá, hogy úgy-ahogy kiegyenesítsük és meghallgassuk róla, amit tudunk.

Legendák keringtek rólad az építőtáborban is. Hogy a fogaiddal téped a húrokat. "Ez lehetetlenség!" - nyilvánították ki ellentmondást nem tűrő hangon a gitározni valamennyire is tudók. Aztán most, a klipeken látjuk, hogy ezt bizony gyakran megtetted.

Mert tudod itt, a vasfüggöny mögött - you know, ez olyan szögesdrót-kerítés, melybe áramot is vezettek, hogy ne csak a jószág, hanem az ember se keveredhessen Nyugatra - a "hivatalos kultúrpolitika" nem sokra taksált téged. Nem engedték, hogy "fellazíts" bennünket. (Mintha nem lettünk volna elég "lazák" már anélkül is.) De ebben az egy esetben nem tévedtek. Van egy régi görög filozófus, Platónnak hívják, aki kijelentette: "Ha a zene módja megváltozik, abba beleremegnek a város falai". Platón helyesen, de szűken gondolkodott. Nemcsak a város, hanem egy egész világrendszer falai is beleremegnek az új zene hangjába. És össze is omlottak. Azzal, hogy te Monterey-ben, Woodstockban és másutt is belekaptál a húrokba, akaratodon és tudtodon kívül pamutgombolyaggá kezdted göngyölíteni a vasfüggöny rozsdás szögesdrót-kerítését; az itteni "szép, új világnak" talán már akkor befellegzett, amikor odaátról felhangzott a "Watchtower"; csak akkor ezt még senki sem tudta - az "elvtársak" sem. Te persze egészen más őrtoronyról zenéltél, mint amelyek itt sorjáztak szerte a nyugati határ mentén, tele géppisztolyos határőrökkel. De azok a hangok, melyeket a te gitárod adott ki magából, többet értek egy sor kopogó golyószórónál. Azt hirdették - és itt van az általad küldött üzenet mélyebb értelme -, hogy aki ezt a zenét szereti, az nem élhet szögesdrótok mögött. Te, akkor, ott a szabadságot hoztad el nekünk. A mi szabadságunkat. Először zenében, később aztán másban is.

Mivel csak a rádióból - jobb, kivételes esetben lemezekről - tudtunk rólad, sok mindenről csak később szereztünk tudomást. Hogy miket műveltél a 60-as évek nagy happeningjein. Monterey-ben felgyújtottad a gitárod, persze csak azután, hogy előbb nyilvánosan szeretkeztél vele, majd megcsókoltad. Sokan ezt merő különcködésnek tartották csupán - és lehet, volt benne az is -, de mára kiderült, hogy te ott a leghatalmasabb erővel, az idővel keltél birokra. Szét kellett zúznod a hangszered ahhoz, hogy az akkori pillanatot megmentsd az ismétléstől, és átemeld az örökkévalóba.

Talán te is elismered, hogy az életed csúcspontját az jelentette, amikor Woodstockban - azon a hétfői hajnalon, amikor már csak pár tízezren maradtak veled - a gitáron elüvöltötted (vonyítottad, vijjogtad, visítottad) az amerikai himnuszt. Tudod, bennünket akkoriban gyakran kirendeltek tüntetni a vietnami háború ellen. De a tiltakozás igazi, elementáris formáját te választottad. Az ujjaid alól előtörő hangokban, sikolyokban megelevenedett az egész förtelmes szörnyűség, az F-16-osok robaja, a napalmtól égő eleven emberek, a dzsungelháborúba kergetett katonák állati félelme. Az általad keltett hangrobbanások túltettek a harci repülők és bombák robbanásain. Azokban a fenséges percekben te egyszerre tiportad a sárba és emelted megtisztulva, megittasulva a magasba a Star-Spangled Bannert. Te, a zenész mondtad ki - a vibrátor szaggatásával és a wah-wah pedál megkacagtatásával - azt, amire a politikusok nem voltak képesek: hogy amerikainak és embernek lenni nem tény, hanem minőség kérdése.

Aztán jött a harmadik, lezáró nagy összejövetel: Wight szigete. Talán fáradt voltál már, ezért sóhajtottál nagyot, mielőtt elkezdted volna játszani a "Red House"-t. És a szóló futamai során többször is megráztad a fejed, mintha nem ez lenne az igazi. De ma már tudjuk, hogy nem emiatt tetted, hanem azért, hogy jelezd: nem, nem tűnök el, itt maradok köztetek, veletek a zenémmel, egész lényemmel, ameddig csak rock létezik a világon.

Mert Wight után bő három héttel feketébe öltözött fiatalok ezrei jelentek meg az utcákon, szerte az országban és a világon. Nem, Jimi, pusztán csak az eltávozásod, nem pedig a halálod miatt öltöttek feketét. Merthogy már akkor is tudtuk mindnyájan, hogy bár elmentél - ki tudja, hova -, mégsem hagytál itt bennünket. Mi pedig épp ezért nem várunk vissza téged, mert ugyan ki várná vissza azt, aki itt van.

Jimi, köszönünk neked mindent, a legelső hangjegytől a legutolsó zörejig: a zenédet és azt a szabadságot, mellyel annak révén megajándékoztál bennünket.

Isten éltessen, boldog szülinapot!