In nuce - dióhéjban. Mert a kimerítő válasz egy teljes ember-filozófiát tételezne fel.

Sokféleképpen próbálták már meghatározni az ember nevű fura lényt. Mondták róla azt, hogy kétlábú tollatlan állat, észlény, közösségi, szerszámkészítő vagy épp beszélő állat stb. Most két olyan meghatározást állítunk egymás mellé, melyek első pillantásra roppant távol esnek egymástól, valójában mégis a legszorosabban összekapcsolódnak.

Az egyik a Szentírásból való, így hangzik: az ember "Isten képére és hasonlatosságára" teremtetett. A másik pedig Nietzschétől származik, aki szerint az ember "egy még befejezetlen állat". Mi a közös ebben a két megállapításban? Először is az, hogy egyik sem valamilyen konkrét képességet, szinte kézzelfogható dologszerűséget - közösségalkotás, eszközkészítés, racionalitás, beszéd - tulajdonít az embernek. Márpedig többnyire így próbálták megragadni e fura lény legfőbb sajátosságát. Ebben különösen a görögök jeleskedtek, amikor az embert eredendően racionális lénynek tekintették. E szerint állatra és emberre egy és ugyanazon piramisszerű felépítés jellemző, azzal a különbséggel, hogy az ember esetében e piramis teljes, mert a tetején ott trónol a ráció képessége, az állaté viszont csonka, "fejetlen", mert híján van ennek. S egészen a 20. századig - konkrétan Max Scheler antropológiájáig - várni kellett arra, hogy belássuk: ember és állat nemcsak a ráció megléte vagy hiánya alapján különbözik egymástól, hanem eleve egészen másként formálódik meg.

A Szentírás és Nietzsche ember-meghatározása másodsorban azért áll meglepően közel egymáshoz, mert mindkettő az ember nyitottságára, lezáratlanságára, végtelenségére helyezi a hangsúlyt. Ha az ember "Isten képére és hasonlatosságára" teremtetett, s Isten egyebek között végtelen lény, akkor analóg módon az ember is valamiféle eredendő nyitottságot, végtelenséget mondhat magáénak. Nietzsche pedig egészen nyilvánvaló módon utal a lezáratlanságra. A két megközelítés különbsége a viszonyítás eltérő irányulásában van; a Biblia a végtelenséget felfelé, az "égiekkel" való egybevetéssel ábrázolja, Nietzsche pedig lefelé, az állatvilággal való összehasonlítással szemlélteti.

Az ember tehát, ekként tekintve, nyitott, befejezetlen, végtelen lény. Mondhatnánk: a mindenség félkész terméke. A létezés olyan hajója, melyen soha be nem tapasztható lék tátong. Talán ez képezi minden nyomorúságának s nagyságának legmélyebb alapját. Nyomorúságának azért, mert soha nem tehet szert olyan megállapodott, önmagába hajló - mondhatni, gömbszerűen kerek - létezésre, mint amilyennel egyfelől az állat, másfelől pedig a maga módján Isten rendelkezik. Nagyságának meg azért, mert épp ez a lényében megtapasztalható hiányosság készteti - a pusztulás terhe mellett - arra, hogy e léket újból és újból megpróbálja kitölteni, nem létezővé tenni, jóllehet tudván tudja, teljesen sohasem fog sikerülni, illetve ha sikerülne, akkor ez az ő végét jelentené.

Mivel is próbálja akkor kitölteni ezt a hiátust? Egyszerűen fogalmazva egyrészt azzal, hogy értelemmel áthatott és eszközökkel megmunkált tárgyakat, dolgokat illeszt önmaga és a természet közé. Másrészt olyan együttműködési formákat próbál kialakítani embertársaival, melyek e ténykedést hatékonnyá, és - tételezzük róla a legjobbat - igazságossá teszik. Ám még ha feltételezzük is azt, hogy mindkét feladatnak maradéktalanul képes eleget tenni, a lényének részét képező ürességet még ily módon sem képes maradéktalanul eltüntetni, sőt, az a maga mélységében ekkor tárul fel előtte igazán. S ekkor, e ponton bukkan fel mindaz, amit gondolatoknak, eszméknek nevezünk. A gondolatok, eszmék világa a leghatalmasabb ortopédiai - vagy kozmetikai - eszköz annak a mélységes űrnek a "feltöltésére", melyet az ember a lényében hordoz. S hiába feslenek fel újból és újból a szavakból szőtt gondolat- és eszmerendszerek, melyek e léket befedni hivatottak, az ember mégis nekifog újrafogalmazásuknak, újraszövésüknek, mert nem tud meglenni nélkülük; s ha nem ezt tenné, akkor egyszerűen a mindenség félbemaradt mivoltában is legalantasabb lénye lenne: nem-ember.

S talán itt kezdenek kirajzolódni a filozófia szükségességének kontúrjai. Akár Isten felé tekintünk, ahogyan a Szentírás teszi, akár pedig az állat felé, ahogyan Nietzsche, az tűnik ki, hogy a filozófiára egyiknek sincs szüksége, egyik sem ítéltetett filozofálásra. Mindkettő számára fölösleges: mégpedig azért, mert az állat - az emberrel ellentétben - "befejezett" lény, Isten végtelensége meg nem szenvedőleges, mint az emberé, hanem beteljesült, "végső tökélyre jutott". Az embert viszont, mint köztes lényt, épp ezért létében tölti el a filozófia.

Ha most jelenlegi világunkra tekintünk, akkor a filozófia szükségességével kapcsolatban két alapvető s egymással gyökeresen szembenálló állásponttal találkozunk. Az egyik az, hogy korunk fenyegetően fejlett technikai civilizációja olyan gigantikus, önműködő, önszabályozó rendszernek tűnik, ami feleslegessé, sőt szükségtelenné tesz minden filozofálást. A másik az, hogy épp ennek a technikai civilizációnak önszabályozó, magából látszólag minden filozófiai megfontolást kiiktató rendszere soha nem tette oly szükségessé és nélkülözhetetlenné a filozófiát, mint épp napjainkban. Hogyan? Miképpen? Ha másképp nem, akkor a mindenre kiterjedő, a technikai világcivilizáció legtágabb és legszűkebb illeszkedési pontjáig hatoló, kitartó és könyörtelen kérdezés révén. Ha egyik oldalon a jelenlegi technikai civilizáció önjáró mechanizmusa mintegy maga jelöli ki a célokat, irányokat, melyekhez a kortárs emberiségnek - úgyszintén a pusztulás terhe mellett - alkalmazkodnia kell, akkor a másik oldalon épp ilyen parancsoló szükségszerűséggel vetődnek fel azok a kérdések, hogy mindennek miért kell épp így történnie, hogyan s miképp lehetne és kellene másképp folynia a világnak. Ha kiiktatjuk a világra való filozófiai kérdezést, akkor az a lehetőség és veszély áll elő, hogy a technikai világcivilizáció mégiscsak képes befoltozni azt a tátongó léket, melyet létezésünkben hordunk. Ha pedig, tételezzük fel, elkészül a technikai civilizáció "kristálypalotája" (Dosztojevszkij), akkor nemhogy nem kap választ az a kérdés, hogy az ember végtére is mi végre van a világon, hanem maga a kérdés is egyszerűen eltűnik, felszívódik. Ebben az esetben viszont semmi nem marad, csak a napi penzum teljesítése, ahogy Schopenhauer írja, az ember pedig - Dosztojevszkij szavai szerint - olyan csapszeggé vagy síppá válik egy hatalmas orgonában, akiből minden eredendő vágy és akarás kihalt már. De ennek az állapotnak a bekövetkezése nemcsak a filozófia halálát jelentené, hanem az emberét is, mert ekkor már nem igazi emberek élnének a Földön, hanem csak a rá alakilag emlékeztető emberszabásúak.

Olykor felhangzik a vád a filozófiával szemben, hogy nincs piaci hozama, semmivel sem járul hozzá a GDP növeléséhez, ezért haszontalan, fölösleges. Ez, közgazdasági és technokrata szempontból nézve vagy egy egyoldalú "haszon"- fogalom talaján igaznak tűnhet. Csakhogy az ember olyan lény, kinek nemcsak a léte nyitott, hanem szükségleteinek hierarchiája is. Egyrészt képes arra, hogy adott esetben kevéssel is beérje - olykor korunk is megszívlelhetné Assisi Szt. Ferenc kijelentését, aki így szól: "kevésre van szükségem, s arra is csak nagyon kevéssé" -, másrészt pedig, a szükségletek rendjének másik végén, paradox módon, olyan dolgok vannak, melyek feleslegesek, illetve haszontalannak tűnnek. Sőt, Ortega szerint az emberi életben épp a látszólag felesleges dolgok a legnélkülözhetetlenebbek; s - több más mellett - ilyen a filozófia is: nélkülözhetetlen feleslegesség. Ha ezt kiiktatjuk, akkor marad a szorgos hangya-lét, amely már, mint ahogy a neve is mutatja, nem is emberi létezés. Merthogy ehhez - Lafontaine közismert meséjének konklúziójával ellentétben - bizony a tücsök-lét is hozzátartozik. Ti. abban az értelemben, hogy nemcsak zenél, hanem kérdez is.

Arra pedig, hogy éppenséggel a filozófiának is meglehet a maga kézzelfogható haszna, most csak egyetlen példát hozunk fel. Ha az emberek tisztában lettek volna azzal - vagyis filozófiailag arra is fel lettek volna készítve -, hogy óvatosan bánjanak a történeti idővel, mert az maga a konstitutív bizonytalanság, s ne bízzanak meg vakon se benne, se pedig azokban, akik az idő kiszámíthatóságával szédítettek meg sokakat, akkor most talán jó néhány ezerrel kevesebb devizahiteles küzdene súlyos nehézségekkel.

A filozófia olyan jelensége az emberi gondolkodásnak, mely szüntelen kísérletet tesz arra, hogy az emberi létezést a legteljesebbé tegye, ugyanakkor arra is, hogy azon nyomban megakadályozza azt, hogy "hiánytalanul késznek" minősítsék; vagyis egyszerre próbálja megszüntetni és megőrizni az ember eredendő nyitottságát. Ezért még sokáig érvényesek lesznek Arisztotelész örökbecsű szavai: "Ha filozofálni kell, akkor kell filozofálni; ha nem kell filozofálni, akkor erről kell filozofálni; tehát mindenképpen kell filozofálni."