Blog

Közösségi könyvjelzők

Megosztás a Twitter-en
  A hit szenvedélyes megvallása Dátum: 01.10.2013  

Száz esztendővel ezelőtt, a világháború kitörését megelőző utolsó békeévben több jelentős filozófiai mű is napvilágot látott; így például Edmund Husserl "Eszméi"-nek első kötete, valamint Max Scheler híres könyve a szimpátia filozófiájáról. Mindkettő máig alapműve a fenomenológiának. Most azonban egy olyan kötetről szólok, amely Európa peremterületén, Spanyolországban jelent meg, s bár a kontinensen viszonylag kevés figyelmet kapott, annál nagyobb visszhangot váltott ki a hispán világban; egy baszk származású író, költő, filozófus, Miguel de Unamuno egyik főművéről van szó, mely A tragikus életérzés címet viseli.


Unamuno, aki hivatását tekintve klasszika-filológus professzor volt a salamancai egyetemen, soha nem művelte a céhbeli filozofálást, viszont annál fogékonyabb volt az eredendő filozófiai kérdésfelvetések iránt. E könyvében is elsősorban az a kérdés foglalkoztatja, mely bizonyos mértékig mindenkiben benne bujkál, ám sok szakfilozófus figyelmét elkerüli: mi végre vagyunk a világon, mit tehetünk azért, hogy megleljük személyes életüdvünket, s végrehajthatjuk-e magunkon az egyszerre gyötrelmes és felemelő önmegváltás műveletét? E kérdéseket veszi górcső alá - olykor a saját magára irányuló élveboncolás eszközét is alkalmazva - méltán híressé lett műve, A tragikus életérzés.


Ez az érzés - amelyen semmiképp sem a szokványos értelemben vett érzület, hanem inkább egy egész mivoltunkat átható állapot értendő - abban az alapvető meghasonlottságban gyökerezik, hogy bár mindnyájan magunkban hordozzuk az abszolút, a tökéletes, a végtelen elérésére irányuló vágyakozást, mégis véges, mulandó, a földi léthez szögezett lények vagyunk. S e meghasonlottság Unamuno szerint elsősorban nem magasabb rendű, erkölcsi természetünket hatja át, hanem szinte zsigeri jellegű, táptalaja a konkrét hús-vér emberben van.


Földi létezésünk valami olyasmi, mint amikor az emberi kéz tétován a múlhatatlan, az öröklét felé nyúl. Ezt a hús-vér természetünkben rejlő zsigeri késztetést Unamuno olyannyira fontosnak tartja, hogy magát az embert - szakítva az észhasználatra vagy az eszközkészítésre vonatkozó korábbi meghatározásokkal - egyenesen "halottraktározó állatnak" tekinti, azaz olyan lénynek, aki minden más élőlénytől eltérően őrzi, gondozza, vigyázza halottait, ezzel segítve őket - és velük együtt magát is - több-létre, maradandóságra.


Unamuno kötetbe foglalt töprengései, csapongó elmélkedései valójában az ember továbbélésének esélyeiről adnak pontos látleletet. Először a racionalista megoldást gondolja végig. Ezt eredetileg az a szándék táplálta, hogy tisztán az észre támaszkodva, racionális eszközökkel bizonyítsa: az ember továbbél halála után. S amikor a zátonyra futott kísérletsoron végigtekint, nem habozik levonni a következtetést: az ész képtelen annak bizonyítására, hogy az ember halhatatlan. Ami hatalmában áll, az épp ennek fordítottja; azt ugyanis nagyon is képes bebizonyítani, hogy az ember a maga egészében halandó, mulandó lény. S az ész igazságát, bármilyen ridegen hangozzék is, nem lehet figyelmen kívül hagyni. A gondolatmenetből adódó következtetés végső soron úgy fogalmazható meg, hogy az, ami igaz, nem vigasztal.


S ezt követően egy másik, az előzővel ellentétes úton kísérli meg végigjárni, feltérképezni az őt foglalkoztató alapkérdést. Merthogy az ember nemcsak észlény, nem csupán "igazságokat" állapít meg szinte már ipari módon, hanem vágyakozásokkal teli lény is egyúttal, akiben - tanítson neki bármit is az ész - kiapadhatatlanul ott munkál a megörökülés vágya is. S Unamuno immár a mély érzelmek nyomába ered, hogy megtapasztalja, ezek vajon mit tanítanak neki. Amikor a végkövetkeztetést kell levonni, nem tétovázik ebben az esetben sem. A konklúziója pedig ez: hiába súgják vágyai az embernek azt az ígéretet, hogy földi élete után vár rá majd egy másik, földöntúli, ennek nem adhat hitelt, tudván tudja ugyanis, hogy ez csak a szív ábrándja. Eljut tehát az ellenkező véglethez: az, ami vigasztal, nem igaz.


Mit kezdjen akkor az ember a maga igazságával és vigaszával, ha ezek ily kibékíthetetlen ellentmondásban vannak egymással? Süllyedjen tétlen apátiába, vagy épp ellenkezőleg, keljen reménytelen harcra? Unamuno más megoldást választ, egy harmadik lehetőséget: nem fogadja el sem a magában álló ész igazságait, sem a magukban való vágyak vigaszát, hanem éppenséggel e két egymásnak feszülő oldal harcát, küzdelmét állítja a középpontba, ezt tekinti létalkotó és -formáló alapnak. Úgy látja, csakis az mentheti meg az embert, az tarthatja életét állandó, termékeny feszültségben, ha e két oldal felhevült küzdelmére nem vizet önt, hanem olajat. S e küzdelem épp azért heves folytonosan, mert soha nem érhet véget valamelyik fél győzelmével, hiszen az egyenlő lenne az emberlét halálával. Újból és újból lángra kap tehát a harc, új tűzben emésztődik, de soha nem jut el a végső hamvadásig, s így folytatódik ez mindaddig, amíg csak élünk.


Sajátos, tragikus dialektika ez: nem a puszta fogalmak harc által kivívott egymásba borulása, megbékélése, mint Hegelnél, hanem magának a hús-vér életnek a küzdelme a több-életért. Persze e küzdelem filozófiai elemzésének is megvannak a maga előzményei, főleg Pascal, legfőképpen azonban a nagy protestáns gondolkodó, Kierkegaard bölcseletében, kiben Unamuno saját "dán testvérét" tisztelte. Őt még a századelő nagy Kierkegaard-reneszánsza előtt felfedezte magának.


Unamuno saját magát - spanyolsága és különösképp baszksága okán - mélyen katolikus gondolkodónak tartotta, akit ugyanakkor egyáltalán nem kötöttek felekezeti előítéletek. Gyakran merített a kortárs protestáns gondolkodók (Harnack, Ritschl) és a katolikus modernizmus képviselőinek (Le Roy, Loisy) tanításából, de nem riadt vissza azok bírálatától sem. Katolicizmusa egyaránt magában foglalta a rusztikus, népi katolicizmust, melyben az ősrégi hiedelmek, a népélet legmélyéről fakadó babonák együtt léteznek a hit szenvedélyes megvallásával, valamint azt a tragikusan heroikus, arisztokratikus katolicizmust, melynek egyik ősmintáját az általa alapvetően átértelmezett Don Quijote alakjában pillantotta meg. Viszont ki nem állhatta a jól ápolt polgári katolicizmust, mely a vallást végső fokon a műveltségben és a kultúrában oldotta fel, s közben épp annak tragikus tartalmairól feledkezett meg. (E polgári katolicizmus őshazáját Franciaországban pillantotta meg, melyet hiteltelennek tartott, s amelytől mindig is idegenkedett.) Unamuno azt a fajta katolicizmust képviselte, melyben nem ész és hit harmonikus viszonya a domináns, hanem, mint láttuk, épp azok szakadatlan küzdelme. Olyan személyre szabott katolicizmus ez, mely kiváltképp nyitott az ember jövőjét, rendeltetését, továbbélését érintő végső kérdésekre. Említett művében ezt így fogalmazza meg: "a keleti vagy görög kereszténység túlnyomórészt eszkatologikus, a protestáns hit túlnyomórészt etikus, a katolikus hit pedig kiegyezés a kettő közt, bár az eszkatológia van túlsúlyban benne".


Könyve utolsó fejezetét Unamuno Don Quijote és a kortárs "európai tragikomédia" kérdéskörének szenteli. Ebben - akárcsak más műveiben - fellép a bálványként tisztelt Európa ellen, amelyből megítélése szerint kiveszett az emberi élet idegét képező és annak értelmére irányuló "mi végre?" kérdése, és amely a "haladás", a "fejlődés" malaclopójában rejti el e kérdés iránti teljes érzéketlenségét. A "mi végre" helyébe - mintegy végső célként - a "még több" került (jólétből, kényelemből, autóból, boldogságból). Ez azonban nem más, mint ügyes megkerülése - nem is annyira a céltalanságnak, hanem inkább a célnélküliségnek. Unamuno szerint az az ésszerűség, melyre a korabeli - és hozzátehetjük: kortárs - Európa épül, "ormótlan ésszerűség", vagyis híján van annak az alaptulajdonságnak, amely az ésszerűséget azzá tenné, ami: az önkorlátozásnak, önnön határai világos felismerésének.


S ezzel a súlypontját elvétő, az egyoldalú technikai racionalitás káprázatának hódoló Európával Unamuno mintegy ellensúlyként állítja szembe a radikálisan újraértelmezett Don Quijote, a Búsképű Lovag alakját, aki - ahogy híres Quijote-kommentárjában írja - úgy szegezett lándzsát a szélmalmoknak, hogy tulajdonképpen a modern technika és tudomány éktelen gigászaival fordult szembe. S ennek érdekében képes volt vállalni azt, amit az ember - legtöbbször félelemből - nem mer vállalni: a nevetségessé válást. Ám épp ennek révén tudta elérni azt is, ami Unamuno szerint mindenen túlmutató cél: a továbbélést. "Hiszen Don Quijote nevetségessé válva érte el a halhatatlanságot."


E művével Unamuno - aki úgy Európa-ellenes, hogy közben maga is művelt, európai ember - tulajdonképpen a modernitás rákfenéje ellen fordult; könyvével annak a "tragikomikus" Európának dobta a kesztyűt, mely - kötete megjelenése után bő egy évvel - ledobta magáról a "haladás" álarcát, s nekilátott - "tragikomikusan"? ki tudja ... - az önmaga felemésztésén való hosszas munkálkodásnak: kitört az első világháború.


Csejtei Dezső
filozófiatörténész, egyetemi tanár


Jelen írás megjelent a Magyar Nemzet 2013. július 11-ei számában 'A hit szenvedélyes megvallása' címmel.
A kommentáláshoz vagy válaszadáshoz be kell jelentkezni.


Vissza