A kozmoszról mint rendezett és szép világegészről szóló antik látomások egyik legszebbike az a vízió, mely Cicero államról írott művének végén található. Ebben az ifjabbik Scipio Aemilianus, a Hannibált verő nagy, "afrikai" Scipio unokája - Karthágó földig rombolója - mély álomba merül. Álmában nemcsak nagyatyja és atyja jelenik meg előtte, hanem olyan csodás látomásban is része lesz, amelyben belátja az égi tereket, ahol a föld aprócska pontnak tűnik csupán. Az álomnak része az is, hogy a fenséges látványt atyja sem hagyja szó nélkül, s a következő szavakat intézi Scipióhoz: "Az emberek azzal a szent rendeltetéssel születtek, hogy oltalmazzák azt a gömbölyű égitestet, amelyet ennek az égi térnek a közepén látsz, és amelyet földnek neveznek."

Ennek a kozmikus víziónak a képe ötlött fel bennem, amikor az utóbbi hetekben - Edward Snowden jóvoltából - tudomást szerezhettünk arról, hogy az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Ügynöksége milyen totális megfigyelő és adatgyűjtő rendszert épített ki - információszerzés céljából - gyakorlatilag a föld egész lakosságának "szemmel tartására". Scipio Aemilianus álma napjainkra rémálommá változott; a "gömbölyű égitest oltalmazása" annak teljes körű optikai, akusztikus és elektronikus ellenőrzésévé torzult. A szférák zenéjét, melyet a fiatal Scipio még "átható és mégis oly kellemes hangnak" nevezett, mára gigantikus szerverek zümmögése váltotta fel, melyekben - puszta adatokká kopaszítva - ott lapulhatnak elektronikus üzeneteink, telefonhívásaink. A jelenségre úgy is lehet tekinteni, mint korunk technikájának egyik csodálatra méltó vívmányára - és hajlamos vagyok azt hinni, hogy valóban az is -, de úgy is, mint a globalizált emberiség személyiségi jogainak globális megsértésére.

Úgy hírlik, hogy a felsőbb amerikai vezetés e totális hírhálózat kiépítését és működtetését a terrorista fenyegetés elleni harccal indokolta. S még ha ez a hivatkozás rendelkezik is némi látszatérvényességgel, a két dolog messze nem áll arányban egymással. Minden józan arányérzéket felülmúl ugyanis az, hogy néhány terrorista kiszűrése végett az egész emberiséget megfigyelés alá vonják, gyakorlatilag kriminalizálják. Mert nem más ez, mint az összemberiség kriminalizálása, hiszen az eljárás épp azt tételezi fel, hogy potenciálisan mindenkiben benne szunnyad a terroristává válás fenevadja, s ezért van szükség erre az elektronikus kartotékolásra. S ha az illető történetesen mégsem válik azzá, a róla gyűjtött adatok máskor, más összefüggésben felhasználhatók, módosíthatók. Amiben az az újabb lehetőség rejlik, hogy elvileg bárki bármiért megzsarolható.

További fontos körülmény, hogy a - finoman szólva - adatgyűjtésnek nevezett tevékenységgel szemben, melyet lényegében közönséges adatlopásnak lehetne nevezni, a globalizált polgár nemigen tud hol panaszt benyújtani. Hová forduljon, ki ebben az illetékes? A jogszerű tiltakozás lehetetlensége csak erősíti az emberben azt a benyomást, hogy a globalizáció igen gyakran a globális kiszolgáltatottság formájában jelenik meg.

Az ifjabb Scipio fentről, a magasból ámulva tekint le bolygónkra. "A föld már olyan kicsinek látszott, hogy szégyenkeztem birodalmunk miatt, amely ennek az égitestnek szinte csak parányi pontját foglalja el." Scipio, derék rómaihoz méltóan, még nem elektronikusan, hanem a földrajzi tér alapján gondolkodott, ezért ítélte parányinak az Imperium Romanumot. Napjainkra ez a szemlélet már megváltozott; elektronikus kémprogramok révén a birodalom hatalmassá tehető, igaz, más - mondjuk morális - szempontból parányi marad.

Közel kétezer esztendővel Scipio álomlátása után egy másik látomásos ember, Friedrich Nietzsche is hasonló gondolatokat vet fel, midőn híres művében (Így szólott Zarathustra) az "utolsó ember" eljöveteléről vizionál. (Lehet, hogy látomása megfogalmazásakor Cicero műve is ott kavaroghatott elméjében, akit, kiváló filológus lévén, bizonyosan ismert.) "’Mi az, hogy teremtés? Mi az, hogy vágy? Mi az, hogy csillag?’ - így kérdezősködik az utolsó ember, és vaksin pislog. A föld összezsugorodik akkor, és ott ugrándozik rajta az utolsó ember, aki majd mindent magához zsugorít. Fajtája kiirthatatlan, akár a bolha; az utolsó ember él a legtovább."

Nietzsche a földi bolhává stilizált utolsó emberről szóló történetben kísérteties pontossággal rajzolja meg minden arányérzékéből kivetkezett korunkat. Leírásából olyan világ tárul elénk, melyben elterpeszkedik a langymeleg, ahol már nincsenek se kiválók, se alantasak, se gazdagok, se szegények, hanem mindenki egy emberként - bocsánat, nyájként - merül el a lepusztult kényelem mocsarában. De még a földi bolhák között is akadnak olyanok - ők a ravaszabb, dörzsöltebb bolhák -, akik többet - mit többet, mindent - tudnak a többiekről: ők a totálisan informáltak. "Megokosodtak, tudnak mindent, ami csak történt: se vége, se hossza így a csúfolkodásnak" - írja Nietzsche.

Hová jutottunk? Hogyan következhetett be az, hogy egy szabadjára engedett, fékevesztett, tébolyult technika szabadult rá az egész emberiségre, amely pusztán annak folytán, hogy képes valaminek a megtételére, kivitelezésére, feljogosítva érzi magát arra is, hogy ténylegesen is megvalósítsa azt, amire képes? Miért van az, hogy a technika nagyszerű vívmányaival az emberiség történelme során mindig együtt járt annak gonosz vagy kifogásolható célokra való felhasználása? S ez napjainkra olyan nagyságrendet ért el, hogy az egész földkerekséget képes már bilincsbe verni, rabláncra fűzni. Újfent bebizonyosodik, hogy az ember számára a legveszedelmesebb dolog a földön - saját maga.

Súlyos, végzetesen súlyos aránytévesztésben élünk. Már évtizedekkel ezelőtt jó érzékkel mutatott rá erre egy derék amerikai, Martin Luther King, aki egyik beszédében azt mondta, hogy az ember már megtanult úgy úszni a vízben, mint a hal, úgy repülni a levegőben, mint a madár, de még mit sem tud arról, hogy mi a testvériesség és a szeretet.

Hajdanán, az európai kultúra bölcsőjénél a görög techné - ebből ered a mi technika szavunk - az illeszkedés művészete volt, az ember csodálatos képessége arra, hogy finomítsa, tökéletesítse azt, amit a természet sután vagy félig-meddig alkotott csak meg. A techné köztes helyet foglalt el mindenek szülőanyja, a természet (füszisz), valamint az emberi értelem, a logosz között. Döntenie kellett, hogy ki mellé áll, kivel lép frigyre: a füszisszel - ebben az esetben megmaradt volna a természet hűséges kísérőjének -, vagy pedig a logosszal - ebben az esetben pedig elindul beláthatatlan, világhódító útjára. S szemmel látható, hogy az európai ember melyik lehetőség mellett döntött.

De másképpen is megközelíthetjük ezt a kérdést. Némelyek azt mondták, hogy a technika arra való eszköz, hogy az ember a segítségével utat tudjon vágni a természet ősrengetegében. Ez meg is történt, de olyan nagyságrendben, hogy - Rüdiger Safranski szavait használva - bekövetkezett "az első természet planetáris kiirtása", melynek helyébe az ember egy saját maga által teremtett második természetet helyezett. Nos, napjainkra ez a második, magunk alkotta természet vált áthatolhatatlan dzsungellé. Ebben nemcsak hogy nem tudunk kiigazodni, hanem ez a második természet olyannyira ránk telepedett, olyannyira benőtt bennünket, hogy hovatovább már a puszta létünket fenyegeti. Jelen pillanatban fenyegető őrként magasodik fölénk, amely - informatikai túltájékozottsága biztos tudatában - bárkire lesújthat, aki úgymond veszélyezteti a "világrendet".

Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Egyet bizonyosan nem: visszahátrálni a múltba, és megnézni a térképen a korábbi útelágazódásokat, majd pedig egy másik, új útra térni. Ez pedig azért nem megy, mert az emberiség nem a térben, hanem az időben rajzolja ki önmagát, és mindenkori döntései megváltoztathatatlan koloncként nehezednek a vállára. Az emberiségre átokként nehezedik önnön múltja, és a legtragikusabb pillanat akkor következik be, amikor már sem megtartani, sem továbbvinni nem tudja ezt a pakkot, önnön sorsát.

Hát ilyen pillanatban vagyunk most mi.

Legalábbis ironikus azt olvasni, hogy a mai személyi számítógép korai elődjét (Apple I és II) megalkotói, az igen erős hippi-kötődésekkel rendelkező Steve Jobs és Steve Wozniak azért fejlesztette ki a 70-es években, hogy az emberek ennek segítségével tudjanak kiszabadulni a központi hatalmi struktúrák uralma alól, és demokratikus közösségeket legyenek képesek létrehozni. S ugyanez a cél, az információ demokratizálása vezette el annak idején a 60-as évek ellenkultúrájához szintúgy erősen kötődő Stewart Brandet is a "Whole Earth Catalogue" megalkotásához, amely 1968-tól kezdve papíralapon előlegezte meg a későbbi World Wide Web-et.

Mára ezek az álmok szertefoszlottak, alapjaikban rendültek meg. Scipio álma viszont még ma is annál tündökletesebben ragyog.

"Így szólott Zarathustra" - fölöslegesen, úgyis lehallgatják.