Ha kinyitjuk az újságot, bekapcsoljuk a televíziót vagy az internetet, ugyanazokkal a hírekkel találkozunk mindenütt: Európa válságban van. Az utóbbi hetekben e válságnak két tünetével szembesülhettünk mindenekelőtt; az egyik az európai pénzpiacok nyugtalansága, hektikus mozgása, egyes országok gazdasági-pénzügyi csődjének réme; a következmények emberek tízmillióinak életét befolyásolnák tragikusan. A másik tünet pedig az a tény, hogy fiatalok ezrei Nagy-Britannia több városában szinte vezényszóra megrohamozták az üzleteket, bevásárlóközpontokat, majd kirakatokat betörve raboltak, fosztogattak, nemegyszer szinte minden mozdíthatót elvittek.

E két esemény időbeni párhuzamossága óhatatlanul felveti a kérdést: vajon a puszta időbeli egybeesésen túl van-e valamilyen közük egymáshoz? Meggyőződésem szerint igen, annak az átfogó eseménynek a tünetei ezek, melyet az imént Európa válságának neveztem. Mivel szakmám szerint filozófiatörténész vagyok, filozófiai szempontból kísérlem meg vázolni e válság lényegét, s röviden áttekinteni azt, hogy lehetséges-e valamiféle kivezető út.

A bölcseleti megközelítés alapfeltételei közé tartozik a dolgok hosszabb távon való szemlélete, a történések tendenciáinak szemrevételezése. Megítélésem szerint már az is, hogy dominánssá vált a rövid távú gondolkodás, a válságjelenség körébe tartozik. S ennek egyik megjelenési formája egyebek mellett az, hogy a jelenlegi válságot is gyakran teljes egészében azonosítják annak tüneteivel, felszíni jelenségeivel. Ennek a rövid távú szemléletnek egyik káros következménye, hogy a válság megoldását is rövidtávon gondolják el. Az említett két tünet vonatkozásában ez egyrészt azt jelenti, hogy a pénzügyi szakemberek tesznek néhány ügyes lépést, amivel megnyugtathatják a piacokat, helyreállíthatják a bizalmat az euró iránt stb., másrészt pedig azt, hogy a fosztogatókat, rendbontókat szigorúan megbüntetik; a brit miniszterelnök már ki is fejezte elégedettségét azzal kapcsolatban, hogy a bíróságok példás szigorral jártak el. Ezek persze helyénvaló lépések, hosszú távon azonban nem oldanak meg semmit. Mégpedig azért nem, mert tüneti kezelések; ideig-óráig elodázzák a problémákat, de nem oldják meg, csak haladékot nyújtanak, de nem jelentenek valódi haladást.

Mit jelent vajon Európa jelenlegi válságát illetően a tendenciák alapján történő, hosszú távú gondolkodás? Egyebek között azt, hogy a jelenlegi problémákat azok ősforrására, eredetére kell visszavezetni; a fenomenológiában ezt a módszertani eljárást redukciónak nevezik.

Miben látják az egyes filozófusok a bajok gyökerét? Hová vezetik vissza a válságjelenségeket? A válaszok szerfelett különbözők. Heidegger a nyugati kultúra romlásának első jeleit egészen Szókratész és Platón koráig vezeti vissza, mert szerinte ebben az időben vált döntővé az a fordulat, melyet a Lét elfeledésének nevezhetünk, ettől az időtől kezdve figyelhető meg az, hogy az európai ember figyelme egyre kizárólagosabban a konkrét dolgok, a felhasználhatóság, különösképp a gyors felhasználhatóság felé fordul. Oswald Spengler a nyugati kultúra hanyatlásának - a civilizáció korszakának - első időszakát jóval későbbre teszi: a kibontakozó ipari forradalom, a francia forradalom, illetve Napóleon korától datálja. A válság kezdetét illetően különösen figyelemre méltó egy nálunk kevésbé ismert francia gondolkodó, Gabriel Marcel megállapítása. ő az első világháború kitörésekor az alábbiakat jegyezte fel naplójába: "az európai civilizáció meghalt 1914. augusztus 1-én".

Hátborzongatóan precíz prófécia ez. Marcel ugyanolyan pontosan ráérzett a modern európai kultúra csúcskorszakának végére, mint ahogyan Goethe annak kezdetére. A német költőóriás 1792 szeptemberében, Valmy dombjainál így szólt: "itt és most a világtörténelem új szakasza kezdődik, és ti elmondhatjátok, hogy a pillanat részesei voltatok". Ha ezt a korszakolást vesszük alapul, akkor azt mondhatjuk, hogy a modern Európa fénykora egy bő évszázadig tartott, s alapjában véve a 19. századra esett. Arra a századra, melyet viszont - a maga szemszögéből - Heidegger már "az újkor minden eddiginél sötétebb évszázadának" nevezett.

Ha tartjuk magunkat Gabriel Marcel időmeghatározásához, akkor nemsokára centenáriumot ünnepelhetünk: az európai civilizáció halálának századik évfordulóját. Mi minden jelzi Európa válságát e szűk száz esztendő alatt? Még végiggondolni is sok, nemhogy felsorolni. Éppen ezért érdemes a korábban már említett redukció módszeréhez folyamodni. Az események káprázatosan gazdag kavalkádját kíséreljük meg valamilyen közös alapra visszavezetni! E vonatkozásban is többféle megoldás lehetséges; most egy spanyol gondolkodó, José Ortega y Gasset megközelítésénél időzünk hosszabban. ő az elmúlt évszázad alaptörténését, a válság egyik alapmotívumát az "eltömegesedésben", a "tömegek lázadása" jelenségében látta. Bár a téma sporadikusan már Nietzschénél előjött, aki a 19. századot "a tömegek évszázadának" nevezte, az eltömegesedés igazi kiteljesedésére valójában csak a rákövetkező században került sor. S ez a folyamat még napjainkban is tart.

Ortega meglátása szerint "Európa válsága" a "tömegek lázadása" jelenségében érhető leginkább tetten, ez az egyik legjellegzetesebb megnyilvánulási formája. Szinte lehetetlenség néhány sorban összefoglalni, hogy mi mindenre gondol, amikor ezt a megnevezést használja. Ezért aztán ismét redukciót alkalmazunk, hogy a tömegek lázadásának lényegét ragadjuk meg. Ez pedig - Ortega nyomán - úgy értelmezhető, hogy e lázadással fokozatosan a műveletlenség, a pallérozatlanság, a bárdolatlanság, a primitivitás kerül uralomra Európában. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a kontinensen ne folyna "pezsgő kulturális élet", hogy ne lennének tele a színházak, a koncert- és kiállítótermek, hanem azt, hogy mindezekkel együtt és mindezek mögött egyre döntőbb hányadban egy haszontalan, silány és sivár életminőség húzódik meg. Még feszesebben fogalmazva: Európa, az európai ember szellemileg lett tönkre téve, szellemileg lett megnyomorítva. Ez pedig arra vezethető vissza, hogy hiányzik - vagy legalábbis egyre inkább kiveszőfélben van - a lényegi életterv, életprogram, akár kicsiben, az egyes emberi élet, akár pedig nagyban, a kontinens felől nézzük a dolgokat. Hiányzik az, amire az ember "felteheti az életét", aminek "szentelheti magát", ami iránt "elhivatottságot érez" - ha e szavakat komoly és nemes értelmükben vesszük, s nem puszta karriervadászatot értünk rajtuk.

Egyszóval Európa - önnön korábbi lényegéről leválva, leszakadt jégtáblaként - sodródik; világtörténelmi értelemben véve egyik napról a másikra él - még akkor is, ha éppenséggel vannak "közép- és hosszú távú tervek" a kontinens gazdasági vagy pénzügyi jövőjét illetően.

Ortega gondolatai pontos és megfontolásra nagyon is érdemes gondolatok. Épp ezért vitatkoznék Tamás Gáspár Miklóssal, aki az egyik irodalmi és közéleti hetilapban néhány héttel ezelőtt arról értekezett, hogy "Ortega y Gasset obszcén ostobaságai és hazugságai" mennyire népszerűek a "polgári liberálisok és a kultúrnácik" körében "a magyar ugaron egészen máig". Egy nagyszerű gondolkodó szellemi meggyalázásáról és a szóban forgó spanyol filozófussal kapcsolatos elemi ismeretek hiányáról tanúskodnak ezek a becsmérlő szavak. Olyan gondolkodóra vonatkoznak ugyanis, aki a modern kasztíliai próza, valamint az élet- és egzisztenciálfilozófiák kimagasló képviselője volt, s aki a szavak megválasztásában mindig igencsak elegánsnak, választékosnak bizonyult (az "obszcén" megnyilvánulásoktól a lehető legtávolabb állt), s nem mellesleg említve: a glasgow-i és marburgi egyetem is díszdoktorává avatta. Tamás Gáspár Miklós nagyfokú tájékozatlanságról tesz tanúbizonyságot akkor, amikor a "proletariátust mint műveletlen, bűnöző, mocskos, parázna, hazafiatlan, erőszakos, destruktív és szubverzív tömeget" akarja Ortega nyakába varrni, mintha ez az értelmezés volna az ortegai szakszó autentikus értelmezése. Szó sincs erről; tömegen Ortega egyáltalán nem a "mocskos munkástömeget" érti, hanem a minden társadalmi rétegben - példának okáért még az arisztokráciában vagy épp a szellemi foglalkozásúakban, esetleg az álértelmiségiben is - fellehető közönségességet, alantasságot, szellemi mosdatlanságot, igénytelenséget, azt, hogy a tömegembernek magával szemben nincsenek elvárásai, s ezt ráadásul még privilégiummá is igyekszik tenni.

Filozófiai vonatkozásban alapvetően tájékozatlan Tamás Gáspár akkor is, amikor a "tömeggel" szembenálló "elit" ortegai fogalmának a következő értelmet tulajdonítja: az elit az a "fegyelmezett, takarékos, tanult, kisportolt, illatos, illedelmes, államfönntartó fölsőbb és középosztály". Ennek az értelmezésnek abszolút semmi köze sincs az ortegai minőségi kisebbséghez. Ez a leírás legfeljebb a dandy-re illik, arra az embertípusra, akit egyébként Ortega maga mélyen megvetett, s akit - az "elkényeztetett úrfi" alakjában - A tömegek lázadásában részletekbe menően bírált is.

De térjünk vissza magukhoz az ortegai gondolatokhoz! Már szó volt arról, hogy a spanyol gondolkodó szerint Európa válsága mélyebb értelemben ama tömegember nagy számú megjelenésének, eluralkodásának tulajdonítható, aki - hiteles gondolkodásra nem lévén képes - egy silány életminőséget reprezentál. Ennek a tömegembernek sokszorosan negatív lenyomatát adják azok az angol teenagerek, akik - talán betelvén azoknak a kütyüknek a nyomogatásával, melyeket korunk "high-tech"-je afféle modern alamizsnaként vet közéjük, s talán betelvén azzal a lógással és lebzseléssel (lingering and loitering), melyet élethossziglani életformaként jelöl ki számukra a társadalom - egy szép napon - már semmiféle szellemi meggondolás által vissza nem tartva - rabolni, fosztogatni kezdtek. S az az embertípus, akit ők is képviselnek, gyakorlatilag bármelyik európai nagyvárosban megtalálható.

S itt merül fel - sürgető szükségszerűséggel - a kérdés: elejét lehet-e venni az eltömegesedés folyamatának, az igénytelenség további eluralkodásának, a szellemi leépülés kiteljesedésének? Megszüntethető-e, fékezhető-e Európa válsága? A spanyol gondolkodó azon soraiból, melyeket erről gondolkodva élete alkonyán, 1947-ben vetett papírra, nem a felhőtlen optimizmus csendül ki. Ezt írja: "Sok-sok évvel ezelőtt már megkongattam a vészharangot a Revista de Occidente hasábjain, ekkor arra figyelmeztettem, hogy a világ fokozatosan elbutul, méghozzá olyan mértékben, mint amilyen tudatlan a Kr.e. 80-as években volt. (…) A szellemi élet színvonala gyászosan lehanyatlott mindenütt; azokban az országokban viszont, ahol ez a szellemi élet soha nem volt normális és egészséges, a józan ész, az emberi sütnivaló leépülése minden képzeletet felülmúl, s a színvonal már a tengerszint alatt van, akár az Aszfalt-tóé."

E komor kitételek mellett azonban már az 1920-as évek végén, nagyjából egy időben Aristide Briand akkori francia külügyminiszter páneurópai uniójának tervezetével, melyet a Népszövetség közgyűlésén terjesztett be, Ortega is felveti az egységes Európa - az akkori divatos szóhasználattal élve: az Európai Egyesült Államok - megteremtésének gondolatát. Ez lenne egy lehetséges kiút a korabeli európai válságból, ami, ismételjük, már akkor sem kizárólag gazdasági válság volt, hanem egy átfogó, számos területre kiterjedő krízis. Ennek a gazdasági válság legfeljebb csak szembetűnő kirakat-jelensége.

Most viszont azt tapasztaljuk, hogy - az Európai Unió formájában - épp az a konstrukció van válságban, melyet annak idején Ortega kiútként javasolt a válságból való kilábaláshoz. S jelen esetben sem csupán múló, néhány ügyes huszárvágással megszüntethető pénzügyi válságról van szó, ahogyan ezt elhitetni próbálja politikusok, gazdasági szakemberek egész raja, hanem egy annál sokkal mélyebb természetű krízisről. Vajon mivel magyarázható ez a megbillenés? S vajon helyrebillenthető-e valamiképp ez a kisiklás? Hogy választ kaphassunk, közelebb kell hajolnunk ahhoz az alapvető jelenséghez, mely minden más probléma fundamentuma: az emberi élethez.

Ennek az életnek pedig - jelen összefüggésben - két alapvonását emeljük ki: az egyik az, hogy az emberi élet eredendően és megszüntethetetlenül célkitűző és célbeteljesítő természetű - filozófiai műszóval élve: teleologikus - valóság. Nem tehetünk másképp, célok világában éljük le az életünket, még akkor is, ha semmilyen célt nem tűzünk ki magunk elé; mert akkor az a "cél", hogy nincs célkitűzés. Vagyis az emberi élet nem azért teleológiai jellegű, mert benne valamilyen célt tűzünk ki, hanem megfordítva: azért tűzünk ki benne célokat magunknak, mert az élet alapvetően teleológiai jellegű. Nincs menekvés, az emberi létezés célokra van ítélve.

A másik, már ebből következő momentum: az ember csakis úgy tűzhet ki célokat maga elé, hogy mozgásba hozza azt a sajátos képződményt, amit gondolatok, eszmék, fogalmak összességének - általánosabb, összefoglaló értelemben: szellemnek - nevezünk. Akár tetszik, akár nem, az ember nemcsak növényevő - ritkábban hús-, olykor pedig emberevő - lény, hanem szellemevő lény is, gondolatokkal, eszmékkel táplálkozik. Célokat pedig szintén csak a szellem segítségével képes megfogalmazni magának. Próbáljanak csak meg célokat szellem nélkül kitűzni maguk elé! Garantáltan nem fog sikerülni. Hiába nevezte Schopenhauer a szellemet - Hegelre célozva - valami "ismeretlen fickónak", nem tudott a helyébe mást állítani: mert még az emberi akarat is a szellem révén artikulál a maga számára célokat.

Most pedig próbáljuk meg nagyobb léptékekben az Európai Unióra alkalmazni az emberi életről mondottakat! Ha e két tényezőt tartjuk szem előtt, akkor megállapíthatjuk, hogy nem pusztán abban áll a válság, hogy néhány ország túlköltekezett, eladósodott, hogy megrendült a bizalom az euróban stb. - persze ebben is, de nem kizárólag és nem alapvetően ebben - hanem abban, hogy Európa - engedtessék meg most a sarkosabb megfogalmazás - cél-talan, éspedig azért céltalan, mert szellem-telen. Szimbolikusan kifejezve, egyszerűen kiürültek azok a szellemi magtárak, melyek Európa klasszikus századaiban még színültig voltak a gondolatok, eszmék "lisztjével". Hiába működteti a kontinens - valami kétségbeesett kattogással - az elméjét, mi is feltehetjük a kérdést, akárcsak Schopenhauer: "Hallom a malmok zúgását - de hol a liszt?"

Hogyan lehetne akkor újból kinyerni a szellemet az agy működéséből? Biztos receptet adni erre lehetetlen. Legfeljebb minimális választ. Talán úgy, hogy az európai ember megpróbál visszatérni ahhoz az instanciához, ami őt egykoron naggyá tette: a szellemhez, a műveltséghez, a mívességhez, a pallérozottsághoz, egyszóval, paidetikus értelemben véve: megpróbálja újból felnevelni önmagát. Mert Európa jelenleg a szellemi neveletlenség állapotában leledzik. Addig, amíg a haszontalan, silány életminőség és életszemlélet terpeszkedik a kontinensen, esélyünk sem lehet a mélyebb értelemben vett válságból való kilábalásra. Ezért tartja fontosnak Ortega is a jellegtelen és jelentéktelen élettel szemben annak hangsúlyozását, hogy az emberi élet először és elsősorban is a kiválóság értelmében vett minőség.

Európa, az európai tehát egy gigantikus nevelési programra, önmaga felnevelésének programjára van utalva. E program tétje óriási. S "nevelésen" egy pillanatra se "felvilágosítást" értsünk olyan formában, ahogyan azt a 18. századi francia enciklopédisták vélték, hanem a világra való új rányílást, új attitűdöt, új alapmagatartást, vagy ahogyan ezt már Platón megfogalmazta, a "lélek helyes irányba fordítását". S ezt a programot - mivel oly nehéz és oly magasztos - nem véletlenül nevezte már Dilthey is - a művelt német polgár legjobb hagyományának megfelelően - "minden igazi filozófia céljának és csúcspontjának", amikor "a szó legtágabb értelmében vett pedagógiáról, vagyis az ember művelődéséről szóló tanról" beszélt. S az európai ember embert próbáló feladat előtt áll. Kérdés az, hogy képes-e megfelelni e kihívásnak, vagy pedig elbukik a vizsgán.

Európa hatalmas történelmi-kulturális komplexum, így hanyatlása, válsága is több évszázadot átfogó folyamat: nem egy teadélután alatt megy végbe. Ezt a folyamatot tarkíthatják, megszakíthatják persze időleges, akár évtizedekig tartó fellendülések, cezúrák. S többnyire ekkor, a rövid távú gondolkodás tipikus példájaként keletkezik az az önáltató, hamis tévhit, hogy tkp. "minden rendben van", a válságról való beszéd tévedés.

Azonban ennek ellentéte, a válságból való kilábalás folyamata - már ha van erre esély -, sem oldható meg rövidtávon. Ahhoz, hogy ne a válság tüneteit, hanem magát a mélyebb válságot számoljuk fel, legalábbis évtizedek kitartó, szívós munkájára van szükség, s ezt szintén tarkíthatják visszaesések.

Korunk, bármennyire hatalmába kerítette a kalkulálás, a "mindent kiszámolni akarás" őrülete, mégis csak a rövid távú gondolkodás, az ötletelés kora. Mindent most akar lelegelni, és a saját hasznára fordítani. Kimosta az emberből a történeti érzéket, a történeti idő léptéke iránti fogékonyságot, annak tudását, hogy - ebben a vonatkozásban - már a történeti pillanat is évtizedeket vagy hosszabb időtávot felölelő időegység. Nem hajlandó tudomásul venni azt, hogy a történelemnek megvan a maga sajátos tempója, ritmusa, lélegzése. Akinek nincs füle hozzá, soha nem hallja meg ezt. A fiatal Henry Kissingerről mondta a tanára, hogy "füle van a történelemhez". Olyan sajátos, veleszületett adottság ez, mint a zenében az abszolút hallás: csalhatatlan, megtéveszthetetlen. A most tárgyalt probléma szempontjából ez azt jelenti, hogy egyszer végre komolyan kellene nekiállni a restauráció fáradságos és hosszadalmas munkájának. S "restauráción" itt nem valamely letűnt korszak visszahozását értjük - ami amúgy is lehetetlen -, hanem egyszerűen azt, amit a szó jelent: helyreállítást, újjáépítést, hogy Európa újból fel tudjon nőni hajdani önmagához. Ehhez pedig arra lenne szükség, hogy újból abba az irányba, ahhoz forduljanak, amit jelen fejtegetésben emberi szellemnek vagy minőségi életnek neveztünk. Meglehet, hogy ez az odafordulás önmagában véve elégtelen ahhoz, hogy Európa kilábaljon a válságból. Ugyanakkor, ezt nyugodtan állíthatjuk, conditio sine qua non-ja, elengedhetetlen feltétele minden további lépésnek.

Ez a komolyan vett, minőségi élet pedig elképzelhetetlen annak filozófiai értelemben vett átgondolása, "megvizsgálása" nélkül. Idézhetnénk ennek kapcsán Szókratész ama mondását is, amely noha két és félezer évvel ezelőtt hangzott el, a válságban lévő Európára vonatkoztatva még ma is aktuális: "a vizsgálódás nélküli élet nem embernek való élet".