Néhány nappal a RIO+20 konferencia megnyitása előtt érdemes néhány szót szentelni a táj problémájának.

Az európai bölcselet történetére hosszú időn át a tájvakság homálya borult; ennek egyik gyökere Szókratészig nyúlik vissza, ő így vélekedett: "a tájak és a fák semmire sem tudnak tanítani, csak az emberek, ott a városban". A filozófiai idealizmust Platóntól kezdve "az ég fölötti táj", az ideák lakhelye foglalkoztatta, s nem sok figyelemre méltatta a földi vidéket. A tájvakságból való kigyógyulás első ízben Petrarcánál tapasztalható. Ő 1336-ban felmászott Provence legmagasabb hegyére, hogy valóban körülnézzen: de még az ő szeme is belekáprázott az eléje terülő látványba, no meg az évezredes előítéletekbe.

A modernitás korában a tájat először a festészet fedezte fel, valamikor a 16. század első felében; ezt követte a földrajztudomány tájra ébredése a 19. század elején. Legkésőbb a filozófus szeme nyílt rá a tájra; az első tájbölcseleti tanulmány elkészítése Simmel nevéhez fűződik, a 20. század elején.

De hát mit is értünk tájon? Nehéz a kérdésre pontos választ adni. A tájat egyrészt szokás elkülöníteni a természettől, mondván: az önmagában való természet "üres", híján van az embernek, a táj pedig eredendően emberre vonatkoztatott. E felfogás annyiban téves, hogy valójában a természet sohasem volt "üres"; legfeljebb a modernitás tudományos, az emberi elemet kizáró szemlélete tette azzá. Másrészt a tájat a környezettől is szokás elhatárolni, mondván, a környezethez elsősorban a hasznosság, a felhasználhatóság szempontjából közelítünk, a táj viszont, legalábbis elvileg, mentes ettől. Ennek viszont ellentmond a tájra épülő és napjainkra elhatalmasodott turisztikai látványipar gyakorlata.

Újabb időkben egy német gondolkodó, Joachim Ritter a tájhoz való viszonyulásban az esztétikai oldalt, a tetszés, az élvezetet keltő szemléletet helyezte előtérbe. Ez a felfogás viszont nem vet számot azzal, hogy a tudomány hétmérföldes léptekkel halad a világ teljes birtokba vétele felé, s valójában egyre kevesebb teret hagy az esztétikai szemlélet számára.

Jómagam úgy vélem, hogy a táj a teljes körű emberi létezésnek az az éltető talaja, amelybe úgy mélyedünk bele, akár a növény gyökérzete a földbe; ugyanakkor a táj felemel, a tájon keresztül nemcsak tudományos vagy művészi formában, hanem az áhítat és az elmélkedés módján is szembesülhetünk létünk legfőbb kérdéseivel.

A modern tájérzés jellegzetesen az utóbbi századok városi kultúrájának szülötte. Gyakran hangsúlyozták már, hogy a vidéki lakos, a földműves vagy a vadászember számára nem válik külön témává a táj, hiszen mindennapjai során benne él, mintegy egybeolvad vele. Vagyis a modern tájérzésnek semmi köze ahhoz, amit az olaszok campanilismonak neveznek, olyan életformára utalva ezzel, mely soha nem haladta meg a saját falusi templomtorony látókörét. A modern tájérzésben az életnek az a dialektikája fejeződik ki, hogy igazán csak akkor tudunk közel hajolni a tájhoz, csak akkor tudjuk élvezni és értékelni szépségeit, ha előzetesen már eltávolodtunk tőle. A táj méltóságát elismerve, azt újból tisztelve a modern kor embere úgy tér vissza önnön forrásaihoz, gyökereihez, akár a tékozló fiú.

A filozófia tájvakságának megszűnésében nagy szerepet játszott az az erős és olykor durva urbanizációs folyamat, mely Európa legtöbb országában a 19-20. század fordulóján játszódott le. A dinamikus iparosodás és városiasodás hatására emberek milliói szakadtak ki korábbi megszokott életfeltételeikből, a falusi vagy kisvárosi környezetből, s kerültek embertelen körülmények közé a modern nagyvárosokban. Ez a folyamat több gondolkodó szemét felnyitotta arra, hogy a modernizációs folyamat örvényében egy több évszázados életforma - annak ritmusa, tempója, hangulata, értéke - merül el mindörökre. S épp ez az ellentmondásos, riasztó tendencia hívta életre számos országban a tájfilozófián belül azokat a törekvéseket, hogy írásos formában is megörökítsék ezt a süllyedő világot. Spanyolországban e törekvéseknek Unamuno és Ortega y Gasset voltak legkiválóbb képviselői.

Unamuno egyik tájleíró esszéjében arról elmélkedik, hogy a táj átlényegül metaforává. Arra utal ezzel, hogy az elénk táruló táj a maga vizuális valóságában soha nem lekerekített, teljes egész, hanem mindig is nyitott, értelmező kiegészítésre szorul. Egy adott táj megértéséhez, hangulati átéléséhez egyrészt hozzátartozik időbeni mélységének, intim történelmének ismerete. Ez a szemlélő részéről nagyfokú felkészültséget, benső azonosulást kíván. Másrészt, s ez talán még fontosabb, megkívánja a sajátos lelki rákészülést, hangoltságot is. Hegel mondását: aki ésszerűen néz a világra, arra a világ is ésszerűen néz vissza, a tájhoz való viszonyunkra is alkalmazni lehet. Aki belülről üresen, ostobán tekint a tájra, arra a táj is hasonlóképp tekint vissza. Nos, legtöbbször ennek a megfelelő külső és belső felkészültségnek van híján korunk tömegturizmusa, mely gyakorta egy felkészületlen embertömeget terel oda a puszta látványosság szintjére züllesztett, kiválasztott tájhoz, mintegy a vizuális kizsákmányolás puszta tárgyává téve azt. Utazni, túrázni - hajdan, amikor a Grand Tour megtételére vállalkoztak, vagyis a 18. században - még az utazás művészi kivitelezését jelentette, vagyis magas szintű igényességet. Korunkban, az eltömegesedéssel, ez a korábbi gyakorlat is leértékelődött.

Unamuno tájfilozófiája eltávolodik ettől a rohanó, rabló aktivitástól, s számos, a szemlélődésnek értéket tulajdonító, misztikus elemet tartalmaz. Mélyen áthatja a spanyol késői reneszánsz és a kasztíliai misztika érzésvilága. Nem aktív módon viszonyul a tájhoz, számára sokkal fontosabb az az érzés, amit a táj látványába belefeledkező, azt valóban látni tudó ember kaphat. Különösképp akkor, ha arra nem szembenállóként tekint. Nem véletlen, hogy Unamuno szerint a tájjal való azonosulás legmélyebb szintjét a táj álmodása jelenti. Szinte megelőlegezi azt a viszonyulást, amit Heidegger később így fejez ki: a legnagyobb, ami az ember számára megadatott, "a világ egész működésébe és sorsába való illeszkedés, az ehhez való igazodás". Merthogy illeszkedni, igazodni a világ működéséhez csak az képes, aki már eltávolodott tőle, ám ugyanakkor felismeri annak ritmusát, mozgását.

Ortega viszont a modern filozófiai áramlatok - elsősorban a jelenségek tana, vagyis a fenomenológia és az értelmezés tudománya, a hermeneutika - alapján veszi szemügyre a spanyol tájat. Híres példája az erdei tájról szól; kimutatja: az erdőt soha nem annak látható oldala teszi erdővé, hanem az a láthatatlan mélység, melyet a felszín egyszerre tár fel és takar el. Ortega szerint az ember maga is teremti a tájat oly módon, hogy értelemmel ruházza fel azt. Ugyanaz a természeti környezet mást jelent a szántóvetőnek, a hadvezérnek, a turistának és a művésznek; a látvány nem pusztán optikai természetű, abba belejátszik, belevetül az az értelmezési keret is, amelyen belül a tájra pillantunk. S ezért mondhatjuk, hogy Ortega tájfelfogása nem szemlélődő, mint Unamunóé, hanem sokkal inkább teremtő, kivetítő jellegű.

Ugyancsak ő az, aki hangsúlyozza a tájjal való találkozásban rejlő mély pedagógiai értéket; s itt szembefordul Szókratésszel, aki kétségbe vonta a tájtól való tanulás lehetőségét.

Korunk emberisége egyszerre építi és rombolja a tájat. Építi, hiszen megrendelésre képes zöldellő pálmaligeteket és hűs medencéket varázsolni a sivatag kellős közepébe, ezt láthatjuk például Katarban. A tájalkotásnak elvileg csak a fantázia szabhat határt, no meg a rendelkezésre álló pénz. Csak az a kérdés, hogy ezzel eleget teszünk-e a léthez való illeszkedés, igazodás Heidegger által megfogalmazott követelményének¬. Avagy a sokszor lélegzetelállító teljesítmények az embernek a leigázott természettel szembeni hivalkodó, magamutogató arroganciáját fejezik ki inkább? S itt már szinte kiáltóvá válik a kérdés: hogyan jutottunk oda, hogy az ember a földgolyót egy gigantikus benzinkúttá változtatta? Hogyan jutottunk oda, hogy azt a sötét színű, olajnak nevezett ragacsot szinte a mindenhatóság isteni attribútumával ruháztuk fel, s birtoklásáért és hasznosításáért az ember eszeveszett pusztításra is hajlandó, sutba dobva érte a Föld biológiai eltartó képességét, vállalva a biológiai sokféleség radikális csökkentését, az esőerdők kiirtását, a meteorológiai viszonyok átrendezését, az óceánok hulladék lerakóhellyé tételét? Vajon, talán nem is sok idő múlva, a mi óriás civilizációnk - nagyban - ugyanolyan sorsra jut, mint amilyen sorsra jutott a maja vagy a Húsvét-szigeti kultúra - kicsiben?

A káprázatos táj, Rió cukorsüvege alatt súlyos kérdések tornyosulnak.

A táj megbecsülése napjainkban, a teljes körű globalizálódás korában a helyi világ, a lokalitás védelmét jelenti; benne az az élhető környezet lélegzik, mely nélkül nemcsak nem lehet, de nem is érdemes élni.