Az európai ember egyik meghatározó vonása, hogy - a korai mitológiáktól eltekintve - kulturális öntudatra ébredésének kezdetétől fogva különféle alapsémákat, modelleket alkotott, melyek segítségével nemcsak a világban elfoglalt helyét, helyzetét kívánta rögzíteni, hanem azt valamilyen céllal, értelemmel is megpróbálta feltölteni. Alapvetően három ilyen koncepciót ismerünk: a görög, a zsidó-keresztény és a modernitás kori modellt.

A görög világfelfogásra alapvetően a ciklikusság volt jellemző, vagyis az az elképzelés, hogy a kozmosz, az értelmes és szép világrend - mozgását tekintve - körpályát fut be, s periodikusan ismétlődik. A szigetek világához szokott görög embertől távol állt a végtelenbe nyúló tér és az ehhez hasonló üres idő elképzelése, ezért próbálta meg az időt a ciklikusság révén "meggyűrűzni", s így a vele kapcsolatos félelmet semlegesíteni. Az egyes ember és közössége, a városállam pedig, egyszerűen szólva, úgy tudott eleget tenni az értelmes létezés követelményének, hogy belesimult, beletagolódott e kozmikus körforgásba. S magától értetődő, hogy ettől a felfogástól távol állt a haladás vagy végtelen felé tekintő fejlődés képzete; talán ez is a magyarázata annak, hogy a görög ember miért volt képes oly gondtalanul átadni magát a jelennek, s élvezni azt. A jelent nem tovaszálló pillanatnak tekintette, hanem olyan kiterjedéssel bíró, mozgó időlapnak, mely épp e formájában nyújtott lehetőséget élete megformálásához. Érdemes megfigyelni, hogy a görög erények nagy része - az időbeliség szempontjából - mennyire kötődött a jelenhez.

A görög - s általában véve antik - ciklikusság szemléletmódját egy második modell, a zsidó-keresztény felfogás roppantotta meg; ez az előző ellentettjét, a linearitást tette életrendező alapelvvé. A zsidó vallás monoteizmusában, valamint - ezzel összefüggésben - a világ semmiből való teremtésének gondolatában már jelen van a másféle viszonyulás előfeltétele. Csakis ennek alapján formálódhatott meg az az időtengely, melynek immár megfordíthatatlan iránya van, s így hordozza magában valamilyen cél és értelem beteljesülését - elsősorban üdvtörténeti szempontból. S ennek alapján tehetett szert különös jelentőségre - a jelenközpontú görög felfogással szemben - a jövő.

E kezdeményeket vitte tovább és mélyítette el a keresztény felfogás; ebből a szempontból talán leglényegesebb eleme az, hogy az időtengelyen egy abszolút pontot jelölt ki, mégpedig Isten Fiának, a Megváltónak időbeni megjelenését. A Krisztus-esemény bekövetkezése véglegesen és végérvényesen szétpattintotta a ciklikus antik felfogás gyűrűjét, hiszen a megváltás abszolút egyszeri és megismételhetetlen eseményét semmiféleképpen nem lehetett beleilleszteni egy kozmikus és periodikusan ismétlődő folyamatba. Az ekkor megszülető időfogalomnak gyökeresen új sajátosságai lettek; a jövő túlsúlyát jótékonyan ellensúlyozta Isten Fiának időbeni megjelenése, mint egy korábban már bekövetkezett, megkérdőjelezhetetlen faktum. Ezzel viszont fokozott jelentőségre tett szert az a köztes idő is, mely a megváltás-esemény, valamint Krisztus második eljövetele között telik el. Ez az idő immár nem közömbösen pereg, mint az antik felfogásban, hanem szinte vibráló, elektromos feszültséggel töltődik fel, tétje van; a célt pedig éppúgy el lehet herdálni, mint ahogy Istennek tetsző módon is lehet sáfárkodni vele. Egy új modell lépett a ciklikus antik felfogás helyébe, másként kezdett megszerveződni az európai élet, új erények váltották fel a régi görög erényeket vagy kerültek azok mellé.

Gyakran hangoztatják, hogy - az újfajta lineáris időfelfogás alapján - a kereszténység tette lehetővé a tulajdonképpeni történetfilozófia - a történelem filozófiai elgondolásának - megszületését. E megállapítás legfeljebb csak részben igaz, mégpedig azért, mert maga a kereszténység soha nem rendelkezett valamilyen egyforma, egyöntetű időszemlélettel, szemléletmódja mindig is sokféle, gyakran egymással konfliktusban álló időfelfogás találkozóhelye volt. Így a Krisztus közeli eljövetelének lázában élő legkorábbi keresztény közösségek sajátos eszkatológiája inkább felfüggeszteni akarta a történelmet, mintsem hogy valamilyen kiteljesedést pillantson meg benne. (S a keresztény misztika legtöbb fajtája tulajdonképpen történelemellenes azóta is.) S még Szent Ágoston esetében is - kinek személyében olykor a történetfilozófia megalapítóját tisztelik - azt tapasztaljuk, hogy a profán, földi történelem még korántsem telítődött az üdvtörténeti értelemben vett haladás tartalmával, hanem ugyanazon a szinten mozog. Voltaképpen egy 12. századi szerzetes, Joachim da Fiore volt az, kinek vízióiban először ment végbe a földi történelem üdvtörténettel való átitatása, "megszentelése", sőt annak a lehetséges emberi cselekvés szolgálatába állítása is.

A modernitás korában egy új, harmadik modell lépett az előző helyébe, mely középpontjába a haladás gondolatát állította. Némelyek (pl. Karl Löwith) azt tartották, hogy a haladás modern gondolata mögött valójában a keresztény üdvtörténet elvilágiasítása húzódik meg, mások (pl. Hans Blumenberg) ezzel ellentétben az újkori természettudományok fejlődését tekintették alapnak. Az viszont biztos, hogy a modern haladásgondolat - benne az emberi cselekvés egyre erősebb hangsúlyozásával - csak lassan, több évszázad alatt tört magának utat. Egyik első előfutára a reneszánsz korának virtù fogalma, mely a helyes emberi cselekvés szempontjából a kellő pillanat megragadását tartja fontosnak, s így olyan, mint egy cselekvésbe ágyazott időszikra. Ezt a momentumot szélesíti ki a jövő kifürkészésének, "kiszimatolásának" új formája a 17. században, mely nagyban támaszkodott az akkortájt kialakuló valószínűségszámításra. Kezdetét vette a jövőhöz való kalkuláló viszonyulás, s olyan fogalmak kerültek előtérbe, mint az "esély", a "sansz" vagy a "fogadás", színre léptek a klasszikus polgári erények.

S ezt a folyamatot teljesítette be a felvilágosodás kifejlett és megizmosodott haladáseszméje a 18. században. A haladás itt úgy lép elénk, mint feltartóztathatatlanul előretörő, egyenes vonalú, érthető és mérhető, határtalan folyamat - hogy csak néhány vonását említsük. Egyik apostola, Condorcet, kinek művében keveredik egymással a hagyományos prófécia és a szaktudományos prognosztika, a tökéletesség régi keresztény erényének helyébe a tökéletesedést, a perfektibilitást állította, amelynek elvből nincs határa, hacsak nem a mindenkor véges emberi képzelet. A rákövetkező 19. század pedig, a francia forradalom "útmutatójával" a háta mögött, mindennek gyakorlati megvalósítását kínálta; Hegel és Marx, Comte, Darwin és Spencer százada ez, a beteljesülő fejlődés grandiózus ígéretéé.

A 20. században aztán ez a modell is megbicsaklott, kifordult a sarkából. Merthogy két világháború, a bal- és jobboldali totalitarizmusok, a lágerek és Hirosima szörnyűségei, valamint a mesterségesen felhízlalt fogyasztói társadalom pusztítóan tragikomikus közjátéka után józan ésszel már senki nem hihet úgy a haladás eszméjében, ahogy korábban. Kivételek persze vannak, pl. Habermas, aki gyógyírként a modernitás programjának rendületlen továbbfolytatását javallja. Ám e törekvések sem képesek elhalványítani azt a radikális tapasztalatot, hogy ez a modell már nem érvényes többé, csődöt mondott.

S mi a helyzet napjainkban, a 3. évezred elején? Azt mondhatjuk, hogy jelenleg - értve ezen a mostani és a következő évtizedeket - a modernitás megroppant modelljének morzsáin, maradékán tengődünk. A magyar nyelv igen kifejezően adja vissza e fordulat lényegét: a haladás haladékká változott. A haladék jelenségében a korábbi nagy, egységes terv feltöredezett számos apró programpontra. Az idő nyelvén szólva: a "majd ezután" nagy ívű gesztusát, vagyis az önmagában biztos jövő ígéretét a "még mindig nem késő" intése váltotta fel. A haladékban benne foglaltatik a sunyi, eloldalgó elodázás lehetősége, hogy "még mindig" új és új esélyeket kapunk, de már "nem sokáig". A haladékban egyrészt benne rejlik az eredendő ideiglenesség érzése, ami arra kellene hogy intsen bennünket, hogy semminek se tulajdonítsunk önmagában megálló, feltétlen érvényességet, hiszen a haladék bármely pillanatban véget érhet. Másrészt viszont a haladék, épp azért, mert végpontja újból és újból elhalasztható, a bizonyosság - az "ideiglenes bizonyosság" - érzését is keltheti, melynek "múló árnyékában" akár még kényelmesen be is lehet rendezkedni. A haladék az időnek az a keskeny, újból és újból kitolható sávja, melybe a fejlett emberiség "bevackolhat", s ahol meghúzhatja magát. Visszazsugorodunk a jelenbe, ám ez a jelenközpontúság egészen más, mint amilyen az antik görögöké volt. Náluk ez nem a meghúzódás, hanem a derűs életkiteljesedés alapfeltétele volt, most pedig, épp fordítva, annak szűkölő és erények híján levő tudomásul vétele, hogy mozgásterünk egyre szűkül.

A haladék olyan kutyaszorító, amelybe a magát fejlettnek mondó emberiség önmagát kergette bele, s fölötte kérdéses, hogy mikor és miképpen tud kiszabadulni belőle.