Ifjúkoromban a rendszer legdédelgetettebb dogmái közé tartozott - az oktatás minden szintjén ezt sulykolták belénk -, hogy a nácizmus, a fasizmus megsemmisítéséért folytatott következetes küzdelem egyetlen és kizárólagos képviselője csakis a szocializmus, a proletariátus diktatúrája lehet. Másként fogalmazva, a jobboldali totalitarizmus áfiuma ellen való egyedüli orvosság - sőt panacea - nem lehet más, mint a baloldali totalitarizmus. Takaros dogma ez; felmagasztosulásának fényében a szélsőjobbal való szembefordulás minden más formája - lett légyen az szociáldemokrata, paraszti, polgári, egyházi vagy épp konzervatív indíttatású - háttérbe szorult, jelentéktelenné töpörödött, mintha nem is létezett volna.

Annak illusztrálására, hogy ez mennyire nem volt így, egy német filozófus, Oswald Spengler esetét választom, akit annak idején Lukács György, méltán feledésbe merült művében (Az ész trónfosztása) nagy buzgalommal igyekezett beterelni a fasizmus szálláscsinálóinak széles karámjába.

Spengler kezdettől fogva mélyen konzervatív felfogású antidemokrata volt. Münchenben élvén, akárcsak Thomas Mann, abban a szerencsésnek egyáltalán nem mondható helyzetben részesült, hogy mindkét totalitarizmus kibimbózását közvetlenül tapasztalhatta meg: előbb a kommunistákét 1919-ben, majd pedig, néhány évvel később, 1923-ban a nácikét (müncheni sörpuccs). Így minden oka megvolt rá, hogy mindkét mozgalomtól elhatárolódjon, és tevékenységükre erős ellenszenvvel tekintsen.

Ha figyelmünket most csak a németországi történésekre fordítjuk, két szálat kell megkülönböztetni: egyrészt a nácizmushoz mint ideológiához és politikai eszmerendszerhez, másrészt pedig a nemzetiszocializmushoz mint politikai mozgalomhoz fűződő viszonyáról kell szót ejteni.

Elméleti szempontból Spengler kezdettől fogva konzervatív, a hagyományos porosz értékekre nagy hangsúlyt fektető gondolkodó volt, a náci ideológiát arisztokratikus álláspontról utasította el. Ilyen alapon bírálta például a náci ideológiában rejlő messianisztikus törekvéseket, melyekben, sajátos módon, az azt megelőző évszázadok "haladás"-gondolatának valamilyen torz továbbélését látta. Konzervatív arisztokratizmusa szólal meg abban is, ahogy elutasította a nácizmus ama népmítoszát, melyben a fő cél a nép totális mozgósítása és állandó mozgalomban tartása volt. Spengler számára az organikus nép legfeljebb a kultúrák kezdeti, felfelé ívelő fázisában hordozott pozitív értéket; a hanyatló korszakokban, szervetlen tömeggé alacsonyodva, már egyértelműen negatív megítélés alá esett.

Spengler a maga elméletében nagy hangsúlyt fektetett az ún. cézár-elvre. Ezen ő azt a nagyformátumú államférfit értette, aki - a történeti Julius Caesarhoz hasonlóan - válságos időkben önhatalmúlag képes kezébe venni az események irányítását, s előmozdítja a már elaggott társadalmi formák, berendezkedések meghaladását. A spengleri cézár - kinek figurájában persze bőven találhatók idealizált vonások - messzemenően különbözik a nácizmus pártirányított vezérelvűségétől; alakjában, ahogyan erre a szaktudomány több képviselője is rámutatott, ötvöződnek a 18. századi "derék" uralkodó, valamint a pártoktól, ideológiáktól mentes modern diktátor vonásai, kinek uralmát nem a néppel való misztikus-faji azonosság, hanem sokkal inkább a magas rendű szakmai kompetencia, a teljesítmény-éthosz hitelesíti.

További különbség, hogy bár maga Spengler is erősen etatista szemléletű volt, az a felfogása, mely az államot mindvégig erős, a pártoktól független autoritással ruházta fel, alapvetően különbözik a nácizmus totális pártállamától. Az autoriter államot - megítélése szerint - egy magas szakmai színvonalon álló, szakképzett hivatalnokrétegnek kell irányítania, nem pedig karriervadász pártfunkcionáriusoknak. S ez a magyarázata annak, hogy a becsület, a tisztesség, a kötelesség, a fegyelem stb. elsősorban etikai terminusai miért töltődnek fel az ő értelmezésében uralomtechnikai jelentéssel is.

S ezután következne a spengleri, valamint a náci szemléletmód közötti legfőbb különbség; az, hogy a német gondolkodó mindvégig a leghatározottabban elutasította a biológiai megalapozottságú rasszizmust, valamint az antiszemitizmust. Írásaiban ugyan gyakran szerepel a "rassz" kifejezés, ez az akkoriban igen elterjedt divatszó, de ezt az esetek túlnyomó többségében nem faji-biológiai, hanem inkább lelki-szellemi értelemben használta, s a terminus valamilyen kiválóság, eminencia kifejezésére szolgált.

Nézzük meg ezután, milyen viszony fűzte Spenglert a nácizmushoz mint gyakorlati politikai mozgalomhoz! A kép ezen a téren ellentmondásosabbá válik. Mert igaz ugyan az, hogy bár a német gondolkodó Hitlert nem cézár-elmélete konkrét megtestesülésének, hanem lármás tömegagitátornak tekintette - saját megfogalmazása szerint nem hősnek, hanem hőstenornak -, ennek ellenére a választásokon több ízben is az NSDAP-ra szavazott. (Bár e szavazásoknak inkább protest-jellege volt: a weimari demokrácia elutasításának közös gondolata munkált benne, ezért inkább a múltnak szólt, s nem annyira a jövőnek.) Vagy megemlíthető, hogy a nácizmussal szembeni ellenszenve nem akadályozta meg abban, hogy 1933. július 25-én - tehát már a hatalom megragadása után - Bayreuth-ban személyes találkozót eszközöljön ki Hitlernél; a találkozás azonban kölcsönös ellenérzéssel zárult. Spengler - részben saját fontosságtudatától áthatva - azt szerette volna, ha független tanácsadóként gyakorolhatott volna befolyást a Harmadik Birodalom politikájára. Ebbéli aspirációiban azonban alaposan tévedett; egy totalitárius berendezkedésnek épp független tanácsadókra van legkevésbé szüksége.

A német filozófus még 1932 végén megpróbált konkrétan is részt vállalni a politikai életben. Kapcsolatai révén Kurt von Schleicher kancellárrá történő kinevezése után erőteljesen támogatta azt a szövetséget, amely a kancellár és Gregor Strasser, a nemzetiszocialista párt egyik legbefolyásosabb - és a hitleri politikától eltérő irányvonalat képviselő - vezetője között jött volna létre, s amelynek célja Hitler kiszorítása lett volna a politikai hatalomból. E kísérletek azonban Hitler ellenállásán megbuktak.

Spengler még 1932-ben kezdett hozzá új könyvéhez, ám az csak Hitler hatalomra jutása után, 1933 júliusában jelent meg; a könyv A döntés évei címet viselte (magyarul nemrég jelent meg a Válságok árnyékában c. kötetben). Ebben a szerző Németország aktuális világpolitikai helyzetét elemzi, s eközben fejti ki álláspontját a nemzetiszocializmus hatalomra jutásával kapcsolatban. Ennek során Spengler egyáltalán nem titkolja a nácizmussal szemben táplált ellenérzéseit, s a kötetben gyakran találunk bíráló megfogalmazásokat a hatalom új birtokosaival szemben. Példaként idéznénk néhányat: "Olyan elemek jutottak hatalomra, akik az elért élvezetét tekintik eredménynek, s szeretnék örökkévalóvá tenni azt az állapotot, amely legfeljebb csak pillanatokig tartható fenn." Vagy: "A fasizmus is csak átmenet. A városi tömegből alakult ki a tömegpárt formájában, lármás agitációkkal és tömegszónoklatokkal." Végül pedig: "A jelentéktelenek romantikája ez! A hordaérzés apoteózisa! A végső eszköz arra, hogy a felelősségtől való félelmünket idealizáljuk!" Ezek a kitételek és a kötet egész szellemisége azt a benyomást keltette, hogy itt egy olyan műről van szó, amely az egész fennálló rendszert bírálja, ezért az akkor még teljesen be nem tiltott polgári sajtóban kedvező fogadtatásban részesült. A kötetből hetek alatt több tízezer példányt adtak el. Közben Goebbels 1933-ban többször is kísérletet tett arra, hogy Spenglert megnyerje a náci mozgalom számára, a filozófus azonban elutasította e törekvéseket.

A döntés évei c. könyv népszerűsége, valamint Spengler nyakassága okán aztán megindult az ellenpropaganda-offenzíva; ebben kezdve Alfred Baeumlertől, a párt egyik vezető ideológusától sokan részt vettek. A filozófus személyét és műveit előbb gyilkos sortűz alá vették, majd bekövetkezett az agyonhallgatás időszaka. Időközben végbement a belső ellenzékkel való véres leszámolás, a "hosszú kések éjszakája" (1934. június 30.), s ezután Spengler belső emigrációba vonult. 1936-ban bekövetkezett haláláig A döntés évei második kötetén dolgozott, feljegyzéseiben epés módon bírálta a nácizmust. Ennek vezetői, írja, mit sem különböznek "a pétervári alvilág félázsiai gengsztereitől". S végül jön a rezignált felismerés: "Meg akartunk szabadulni a pártoktól. S egy maradt - a legrosszabb."

Spengler életútjának késői szakasza jól példázza a nácizmust jobbról elutasító német konzervativizmus - s egyáltalán, az egész weimari időszakban fennálló ún. "konzervatív forradalom" - sebezhetőségét. A fenti rövid áttekintéssel korántsem kívántam Spenglert antifasiszta ellenállóvá változtatni. Csupán világossá tenni néhány ponton azt, hogy az emberek és a dolgok többnyire sokkal összetettebbek és árnyaltabbak annál, mint ahogy azt a leegyszerűsítő sémák és a látóteret beszűkítő ideológiák láttatni szeretnék.