Pontosan holnap lesz két évszázada annak, hogy 1813. május 5-én az aprócska Dánia talán legnagyobb fiát adta a világnak és az egyetemes kultúrának: megszületett Sören Kierkegaard, az utóbbi századok egyik legjelentősebb hatású gondolkodója, filozófusa, teológusa.

Mi adja az ő kivételes nagyságát? Először is az, hogy a német filozófiai idealizmus hatalmas építményének tövében volt mersze egy olyan filozófiával előállni, mely vadonatúj, személyes hangot ütött meg, s a maga egészében a konkrét, esendő emberhez fordult. Kierkegaard képes volt arra, ami csak a legnagyobbaknak adatik meg, hogy a bölcseletet személyes üggyé, a konkrét egyedi ember életének, sorsának ügyévé tegye. Ezen új kiindulópontot ő az "egzisztencia" fogalmával nevezi meg, mely egyedi és egyszeri mivoltunknak azt a benső magvát jelenti, amely soha nem tehető valamilyen rendszer elemévé. Az emberre akkor mondjuk, hogy "egzisztál", amikor a mindenség kék ege alatt egyszerűen csak "van", azt megelőzően, hogy családfő, munkavállaló, lakástulajdonos, adóalany, állampolgár stb. lenne. Az egzisztálás mindenkinek a maga, az ő saját, legszemélyesebb valója, melyet senki nem ragadhat el tőle; igaz, ő maga sem szabadulhat meg tőle, még ha akarná, akkor sem: ennek "keresztjét" minden egyes ember mindhalálig magával hordja.

Másodsorban Kierkegaard azért kivételes nagyságú gondolkodó, mert az egzisztencia fogalmából kiindulva képes volt feltérképezni a modern kor emberének életlehetőségeit, érzés- és gondolatvilágának alternatíváit. Híres stádiumelmélete szerint az ember előtt alapvetően három lehetőség nyílik arra, hogy megtalálja - vagy épp elvétse - egzisztenciáját: az esztétikai, az etikai és a vallási stádium. Az esztétikai stádium olyan életformát jelent, amely valójában természettől fogva adott irányulás az emberben, amellyel azonban választás útján is lehet azonosulni. Megjelenési formáihoz sorolható az élvezetek hajszolására való törekvés, a pillanatokban való szétszóródás, a töredékekre irányuló figyelem, a materiális javakban való tobzódás, a felelősségvállalás és az önfegyelmezés ismeretlensége. Vannak, akik egész életük során ebben a stádiumban ragadnak meg; azok viszont, akik megcsömörlenek ettől az állapottól, éppenséggel "átlendülhetnek" a következő, az etikai stádiumba. E stádium a józan polgári lét, a becsülettel és tisztességgel végzett munka, a feladatok és kötelességek példaszerű teljesítésének világa, a felelősséget vállaló ember egzisztenciaformája. Beteljesülést azonban megítélése szerint ez a szint sem képes adni, mert az ember ebben a stádiumban sem találkozik azzal, ami feltétlen, abszolút, melyre - mint valami kockavetésben - egész életét felteheti, s ami annak értelmet adhat. Vagy pedig - a másik oldalról és végső életcéllá emelve - éppen a szorgos kötelességteljesítés és vagyongyarapítás egyhangúsága teszi oly eltompulttá és sivárrá, amely méltatlan az emberi élethez. Ezért biztosít helyet Kierkegaard - túl az etikai szinten - a vallási stádium számára. Az igazi, minőségi vallásosság azonban szerinte csak kevesek számára adatik meg, mert nem megnyugvást és egyszerű beteljesedést hoz magával, hanem éppenséggel felfokozza az emberi létezés alapvető meghasonlottságát. Híres megfogalmazása szerint "70 000 ölnyi mélység felett lebegek, és mégis hiszek", vagyis az igazi vallásos hit soha nem állhat harmonikus viszonyban az ésszel, hanem ereje épp abszurditásában rejlik, tehát abban, hogy az ember minden racionális kétely ellenére és dacára mégis képes hinni. S ebben a vonatkozásban ellentétes - és korunkat tekintve hitelesebb - végkövetkeztetésre jutott, mint filozófiai ellenlábasa, Hegel, aki, mint ismeretes, a hitet próbálta meg alárendelni az észnek, vagyis fordítva járt el.

Kierkegaard filozófiájában mindig is fontos szerep jutott bizonyos filozófiai kategóriáknak, közülük most csak kettőt emelek ki. Az egyik a "komolyság"; ez, az ő megítélése szerint, még hiányzik az esztétikai életstádiumból, amelyben minden tettnek ugyanolyan súlya van, a döntéseknek nincs felelősséggel összeköthető következménye, nincs komolyság a választásban, a legtermészetesebb viszonyulás a felszínesség, a könnyedén vétel, a pillanat önző kimerítése és a derűs vagy megsemmisítő fanyalgás azokon, akik a komolyságnak jelentőséget tulajdonítanak. S ez aztán a maga végkifejletében elvezethet a pusztuláshoz is. A komolyság hiánya jelenik meg a szavak elértéktelenedésében, s ez részben ok-okozati viszonyban áll azzal, hogy azt megelőzően a szavakat mértéktartás, illetve nyelv- és történelmi ismeret nélkül vonatkoztatták bárkire, bármire. A komolyság hiánya fejeződik ki a másikra való odafigyelés készségének elapadásában, eltűnésében akkor, ha az a másik a nem-én, vagy ha - tágabb értelemben - nem az én énemet kizárólagosan megtestesítő csoport, közeg. A komolyság hiánya fejeződik ki a bölcs irónia eltűnésében, amely irónia nemcsak valami ellenében, hanem valamiért is szólni kívánt. Amelynek kesernyésségében nem az irónia mint magáért való elem megcsillogtatása, használata volt a fontos, hanem a figyelem odaterelése valamire, amihez persze kell, ám korántsem elégséges a játékos odafordulás. A komolyság hiánya érhető tetten abban, hogy évszázadokon keresztül gondozott, átörökített értékek szinte egyik napról a másikra kivesztek az etikai kódexekből, s már az etikai kódexek maguk is nehezen lelhetők fel a könyvespolcokon. Kierkegaard arra mutat rá, hogy csak a döntéseinek, választásainak morális következményt is tulajdonító és azt vállaló, a komolysággal választó ember számára nyílik meg az önmegismerés lehetősége. Azon önmegismerésé, amely nélkül viszont eleve lehetetlen mások megismerése, s lehetetlen a másokkal való kapcsolatteremtés.

A másik ilyen kulcsfogalom a "szorongás", melyben a dán gondolkodó elsőként tárja fel a modern ember lelkivilágának egyik legfontosabb elemét. Honnan ered ez a szinte megmagyarázhatatlan létállapot, mely akár a kiegyensúlyozottság, a legnagyobb jólét és kényelem viszonyai között is képes hirtelen rátörni az emberre? Nem lehet az, hogy a szorongás ősforrása nem valami kézzelfogható, konkrét dolog, hanem egyszerűen a semmi? A szorongás jelenségének elemzésében Kierkegaard olyan mélységekhez jutott el, ami egyszerűen példa nélküli. Nem véletlenül hatott minden későbbi filozófiai szorongás-elméletre pl. Unamuno, Heidegger vagy Sartre munkásságában. S nemhiába tette - a szorongás pszichológiai és egzisztenciális feldolgozásának különbsége kapcsán - Abraham Maslow, a neves pszichiáter az alábbi kijelentést: "Freud mindent tudott a szorongásról; Kierkegaard viszont ismerte azt".

Az utóbbi évtizedek Kierkegaard-recepciója sajátos egyoldalúságot mutat. Bizonyos értelemben ugyanannak az egyoldalúságnak esett áldozatul, aminek a 19. század másik kulcsfigurája, Nietzsche értékelése, kinek munkásságából inkább az elutasító, kultúrkritikai oldal került előtérbe, holott ő eredendően nem rombolni, hanem átértékelni akart. A dán gondolkodó esetében az általános recepciót illetően szintén nagyobb hangsúlyt kapott a játékos-ironikus oldal, a kifinomult esztéta Kierkegaard, kinek Don Juan-elemzését azóta is példaszerűnek tartjuk. Viszont indokolatlanul háttérbe szorult mindaz a mélyen végigélt, tragikus komolyság, mely pl. vallásos tárgyú írásait, különösképp épületes beszédeit hatja át. Korunk hajlamos előnyben részesíteni mindazt, ami destruktív és ledér, de csökött érzék munkál benne mindaz iránt, amit méltóságteljes mélység és komolyság sző át.

Befejezésképp - talán az egyensúly helyreállítása végett is - egyik legragyogóbb, szívet marcangolóan aktuális paraboláját idézném: "Egy színházban történt, hogy tűz ütött ki a kulisszák mögött. Kijött a mókamester, hogy ezt a publikummal közölje. Tréfának tartották, és tapsolni kezdtek: a mókamester megismételte; az emberek még jobban hahotáztak. Azt hiszem, a világ is így fog elpusztulni, okos emberek nagy hahotája közepette, akik azt fogják hinni, hogy mindez csak vicc".

Miért tökéletes ez a történet? Egyrészt talán azért, mert úgy képes kimondani valamit az örök emberiről, hogy azt komikus és tragikus hézagmentesen illeszkedő, kettős ékkövébe foglalja. Mert csak úgy lehet valami végsőt kimondani az ember pusztulásáról, ha akad rajta valami megmosolyogni való is. Másrészt pedig az aktualitás... Az európai civilizáció építményét már régóta lángok emésztik - mely magamagától lobbant lángra, igaz, ebbe szándékos gyújtogatók is besegítettek olykor -, mi, a lakosok, pedig térdünket csapkodva még mindig az eseményt hírül adó bohócon hahotázunk. Recsegnek-ropognak az Unió eresztékei, annak vezetése viszont - a burleszk határait súroló módon - Nobel-díjat kapott. Hát nem kell megszakadni? A szomorúságtól is és a nevetéstől is?

Ebben az elemésztő tűzben bizonyosan benn ég majd a tűzről hírt adó bohóc és megalkotója, Kierkegaard is. Szíve azonban töretlenül megmarad, mint honfitársa, Andersen meséjében a rendíthetetlen ólomkatonáé.