Nehéz fába vágná a fejszéjét az, aki arra tenne kísérletet, hogy pontosan megállapítsa az ösztönök és az ész szerepét, hatókörét és értelmét az emberi létezésben, valamint az embernek abban az egyszerre csodálatra méltó és elborzasztó alkotásában, amit történelemnek nevezünk. A közvélekedésben még ma is gyakran találkozni azzal a leegyszerűsítő nézettel, hogy az ösztönök, úgymond, tévedhetetlenek, ezzel szemben a ráció használatában, működtetésében állandóan benne rejlik a tévedés, a melléfogás lehetősége. Ezért nem árt hangsúlyozni, hogy olykor bizony az ösztönök is tévedhetnek, másrészt pedig azt, hogy ész nemegyszer olyan bámulatra méltó pontosságra, előrelátásra képes, mint amiről épp a napokban győződhettünk meg, midőn a Voyager-1 űrszonda elhagyta a Naprendszert, hogy immár a csillagközi térből küldje a Földre üzeneteit. Ugyanakkor ki kell emelni azt is, hogy az utóbbi évtizedek kutatásai alapján az ember sokkal nagyobb hányadban tekinthető ösztönlénynek is, mint ahogy azt a felvilágosodás észkáprázatától elvakított modern ember vélte, s hogy az emberi ész bizony gyakran "félrehord", működtetése nem talál pontosan célba.

Az észhasználat ellentmondásossága különösen pregnáns módon mutatkozik meg az ember maga alkotta világában, a történelemben, amelynek megítélésében fellelhető a jelzett kettősség is. Történetbölcseleti előadásaiban Hegel a világtörténelmet még "az ész képének és tettének" nevezte. Kijelentésében az a meggyőződés fogalmazódik meg, hogy még a történelem legborzasztóbb eseményeiben s azok kiváltó okaiban is érvényesül valamilyen ésszerűség, az tör magának utat - így is lehet értelmezni "az ész cseléről" szóló híres megjegyzését. Kortársa, a történelmet politikusként gyakorlatilag is formáló, szkeptikus Talleyrand viszont úgy vélte, hogy a történelem az emberiség baleseti krónikája. Szerinte szinte minden, amihez csak hozzáfogott az ember történelme során - még ha azt az ész leggondosabb használatával is tette -, balul ütött ki. Korunkban ezt az utóbbi nézetet képviseli egy jelentős német történész, Alexander Demandt, aki szerint "a történelem könyve: egy démon stílusgyakorlata, sok-sok vörös javítással".

Ezúttal e melléfogások egyikéről lesz szó, arról, hogy az ember miképpen tette tönkre azt a képességét, amely őt az állatvilágból kiemelte, s melyet az ember tárgyiasító képességének, röviden szólva munkának szokás nevezni. A kifejtés során abból a régi felismerésből kell kiindulni, hogy emberi természetünk lényegét, mivoltát nem abban kell keresnünk, hogy pusztán csak vagyunk, létezünk a világban, hanem abban, amit életünk során teszünk, végzünk, csinálunk. (Az állat természetében, szorosan véve, nincs meg ez az elkülönülés. Hiába épít pazar fészkeket, termeszvárakat stb., mindezt nem szabad elhatározásából teszi, hanem az ösztöne által indítva.) Az ember viszont, épp azáltal, hogy kiemelkedett a természetből, saját legfőbb útjának jelölte ki a célszerű tevékenységet, a munkát, arra építette emberi létét. Ennek során azonban nemcsak külső tárgyakat, dolgokat igazgat "odakinn", a külső világban, hanem olyan tevékenységet végez, amibe egyúttal, úgymond, "belehelyezi" saját akarásait, vágyait, céljait is, vagyis abban "megvalósítja önmagát". Nos, az emberi tevékenységnek ezt az utóbbi, átfogó oldalát sem a vulgáris marxizmus, sem a behaviorizmus nem méltatta kellőképpen figyelemre. Az előbbi azért, mert "munkán" alapvetően csak a szó szoros értelmében vett fizikai munkát értette, s már a szellemi munkáról is lefitymáló értelemben nyilatkozott. Ha viszont munkán saját emberi képességeink "kihordását", külső megvalósítását értjük, akkor minden idetartozik, a kőfaragástól és ásástól kezdve egészen a versírásig és az imáig. Az utóbbi, a behaviorizmus pedig azért "üt a szög mellé", mert a munkát pusztán csak a külső világban végbemenő műveletek sorozatára egyszerűsíti le, s úgy véli, hogy ehhez az emberi bensőnek, a "léleknek" - ha egyáltalán van ilyen - nincs semmi köze. E felfogásban az emberi tevékenység operacionalizálható műveletekben oldódik fel, automatizálódik, s ezt a gépek, a robotok az embernél sokkal pontosabban képesek elvégezni.

Az a gondolat, hogy a munka mint emberi önkifejezés az ember lényegét alkotja, végigvonul az egész 19. századon, Goethétől és Hegeltől kezdve Marxon át egészen Diltheyig. S ennek során a "kreativitás" sajátos értelmet kapott. Ennek ugyanis két oldala van, többnyire azonban csak az egyiket szokták hangsúlyozni, azt, hogy az ember előtt saját tevékenysége során a világnak egy új, korábban soha nem látott vagy tapasztalt összefüggése tárul fel. Háttérbe szorult viszont a másik oldal, az, hogy az ember ezen összefüggés felismerése vagy megalkotása során felfedezte egyúttal azt is, hogy neki magának milyen új, addig soha nem tapasztalt vonásai vannak. Tevékenysége során "gazdagodott", egyszerűen több lett annál, mint ami korábban volt, "tovább teremtette" önmagát. Ezt lehet a kreativitás szubjektív, emberi oldalának nevezni.

S ez a szubjektív, emberi oldal az, ami korunkra szinte teljes egészében veszendőbe ment. Mint ismeretes, a premodern világ nagy részében - az antik és a középkori kézművesség virágzó korszakaiban - a mesterember saját személyes tudásának és szakmaszeretetének egészét képes volt belehelyezni az általa előállított, műremeknek számító és sokszor messze földön híressé váló termékekbe. Az első lépést ahhoz, hogy a személyes kreativitás oldala elsatnyuljon s kihaljon, a manufaktúrák tették meg az újkor küszöbén. Midőn Descartes arról ír, hogy vizsgálódásai során fontos, hogy "minden problémát annyi részre osszon, ahányra csak lehet", tkp. a manufaktúrák korszakának alapját veti meg; az ő igazi "filozófiai kortársai" a manufaktúrák. A második lépést, mint tudjuk, az ipari forradalom s a gépek feltalálása jelentette. Ez az emberi munkavégzést számos esetben a gépek puszta kiszolgálásává egyszerűsítette. S e tendenciát még inkább felerősítette a harmadik összetevő, az automatizáció korszaka. Az automata gépsorok, futószalagok mellett immár semmi szükség nincs arra, amit kreativitásnak neveztünk, csupán a penzum precíz teljesítésére. (A "penzum" eredetileg azt a gyapjúmennyiséget jelentette, amit egy ókori római rabszolgának egy nap alatt fel kellett dolgoznia.) Végül pedig korunkban, a számítógépes üzemszervezés korában megtörtént e folyamat végső tökélyre emelése.

Itt tartunk ma. Korunk technikai világcivilizációjában az immár minden ösztönt levetkező és csakis a számító észre hagyatkozó ember olyan gigantikus gépezetet hozott létre és működtet, amelynek apró csápjait emberek milliárdjai képezik, kiknek tevékenységéből már rég kivesztek a szabad önmegvalósítás és kreativitás utolsó szikrái is. Bekövetkezett az a világállapot, melyet Dosztojevszkij az "euklidészi geometria alapján megszervezett hangyabolynak" nevezett, Heidegger pedig, valamivel később "áll-ványnak" (Ge-stell) hívott, s amelyhez jómagam - akárha rímként is - a "bálvány" szót illeszteném, merthogy ekként tiszteljük ezt az iszonyú apparátust. Kénytelenek vagyunk ugyanis térdet hajtani előtte, s - a pusztulás kockázata mellett - engedelmesen szolgálni. Az emberiség már jó ideje nem a maga útját járja, kénytelen-kelletlen azt az utat követi, amit e gépezet követel ki magának. Legalábbis mostanáig nem vált valóra az utópistáknak az az álma - lázálma? -, hogy a teljes körű automatizációval az ember a "munkafolyamat mellé áll", s a munkavégzés számára "átalakul játékká". Egyelőre az egyetemes rabszolgaság felé tartunk, s ebből a legalacsonyabb sorsú fizikai munkás éppúgy megkapja, kivenni kényszerül a maga részét, mint ahogy a magasan kvalifikált szellemi dolgozó. Meglehet, Madách széklábat faragó Michelangelója manapság már magas szintű kreatív tevékenységet folytató művésznek számítana.

S akkor hová tevődik át az emberi létezés értelmet hordozó hangsúlya, a szabad önmegvalósítás terepe, az, amit az ember a sajátjának vallhat, s amelyben otthon érezheti magát, ha már a hajdani "work" napjainkra túlnyomó többségében lealacsonyító "job"-bá változott? Nem máshová, mint - legalábbis a világ tehetősebbnek mondott fertályain - a szabadidő, a szórakozás és szórakoztatás, az élvezet, a divat területére. Korunk tömegtársadalma eljutott oda, hogy igazi önmagát gyakorta nem abban fejezi ki, amit tevékenységeként választott - hajdanán ezt úgy mondták, hogy "amire az életét feltette", vagy még szebben: "aminek szentelte magát" -, hanem abban, hogy milyen hajviseletet hord, milyen cuccokat aggat magára, milyen kölnivel illatosítja magát. A történelemből - az emberiség időben kifaragott művéből - viszont tudjuk azt is, hogy bizony nem egy civilizáció ment már tönkre amiatt, hogy az emberi létezés végső értelmévé a kifinomult életélvezetet, a hédonét, a "panem et circenses" elvét tette.

S ez némi nyugtalansággal tölthet el bennünket. Gyerünk, kreatív ész, találj ki hát valami újat, okosat! De úgy, hogy közben meghalld, mit súgnak az ösztöneid!